2010-ben a Frankfurt- Philadelphia repülő járaton ismertem meg a kisfiam édesapját. Mellettem utazott. A helyemet nem én választottam ki, hiszen a jegyet az akkori vőlegényem vette nekem. Az út elején nem nagyon vettem tudomást róla, a brit srácról, aztán mégis végig beszélgettük azt a közel nyolc órát.

A leszállást és a búcsút követően nem sokat hallottam róla. Én férjhez mentem, másfelé sodort az élet. Öt évvel később teljesen váratlanul bejelölt a Facebook-on, és megkérdezte, hogy találkoznék-e vele Budapesten egy kávé erejéig. Mivel nagyon értékeltem, hogy így öt év távlatából még emlékszik rám, igent mondtam. Pusztán barátilag. Én akkor már túl voltam egy váláson is, és éppen próbáltam megszilárdítani egyedülállóságomat.

A találkozás azonban váratlanul jól sikerült, teljes természetességgel zajlott minden. Aztán többször is visszajött hozzám Budapestre, belém szeretett. Rajongását és lelkesedését érezve bennem is megszülettek az érzelmek. Ha éppen nem voltunk együtt, nagyon sokat beszélgettünk Skype-on, sok közös pontot fedeztünk fel egymás gondolkodásában, filozófiájában. Megnyugtató biztonságban éreztem magam mellette.

Komoly szándékai voltak, közös jövőt képzelt. Azt kérte, hogy menjek ki utána Bangkokba. Mivel sok csalódás után úgy éreztem, hogy ő az az ember, akiben meg tudok bízni, 6 hónapig tartó távkapcsolat és több thaiföldi látogatás után kiköltöztem hozzá.

Sokat hezitáltam, hogy be merjem-e vállalni, mert sok minden kötött Budapesthez, Magyarországhoz. Még a családomhoz is eljött, hogy biztosítsa őket arról, hogy jó kezekben leszek.

Felmondtam a biztos egzisztenciát nyújtó, de durván stresszes munkahelyemet, kiköltöztem az albérletemből, elbúcsúztam mindenkitől.

Úgy éreztem, hogy bár rizikós, de érdemes megpróbálni. Nagyon jó volt az új környezetben, és teljesen felszabadított, hogy nem dolgoztam és nem volt az az őrült hajtás, amiből Budapesten már nagyon elegem volt. Látszólag ő is örült a közös életünknek, boldognak tűnt. Egy pár hét elteltével viszont kezdett furán viselkedni, zárkózott lett, nem igazán beszélt a jövőbeli terveinkről, amelyeket azelőtt olyan lelkesen vázolt fel.  Hiába kérdeztem, hogy mi a baj, azt mondta, hogy minden rendben, csak fáradt. Én egy darabig el is hittem ezt, de tartósan nem győzött meg, ezért több konfliktusunk is volt, mire kinyögte, hogy lehet, hogy mégsem szeretné, ha együtt élnénk. Mivel nekem egyáltalán nem voltak hasonlóak az érzéseim, teljesen összetört ez a reakció. Mindent feladtam, és valakinek ez nem volt elég-ez járt a fejemben. Azt hittem, hogy ez egy nagyon rossz vicc.

Ekkor már sejtettem, hogy állapotos vagyok, hiszen késett a menstruációm. Nem védekeztünk, mert korábban beszéltünk arról, hogy minél hamarabb szeretnénk gyermeket (már mindketten harmincon felül jártunk), és ő nem szólt róla, hogy mégsem így gondolja. A tesztet pár nappal az után csináltam meg, hogy megkért, inkább költözzek vissza Magyarországra, mert időre van szüksége. Pozitív lett. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar összejön, hiszen korábban, a házasságom alatt volt egy rendellenes terhességem (mola terhesség), és azt követően nem tudtam teherbe esni. Ezzel ő is tisztában volt, és azt mondta, hogy akkor is engem választ, ha nem lehet gyermekem. Amikor elmondtam neki a babát, teljesen ledöbbent és borzasztóan zavart lett. Egyáltalán nem örült, hanem bepánikolt, és még inkább elhanyagolt. Már nem is akart velem egy légtérben lenni, inkább elment otthonról. Borzasztó napok következtek, soha nem éreztem magam ennyire végtelenül egyedül. Azt mondta, hogy ez a baba túl korán jött, és nem akar csak azért velem maradni, mert gyermeket várok. Megpróbált rábeszélni az abortuszra, mivel ő nem akarta az apasággal járó felelősséget vállalni, de azt is mondta, hogy megérti, ha mégsem így döntök.

A várandósság első heteiben úgy éreztem, hogy kihúzták a talajt a lábam alól és nem fogom túl élni ezt az egészet. Nem így terveztem az anyaságot, és a családot. Féltem, hogy ha megtartom a babát, akkor várandósan nem fog senki alkalmazni a munkában, és később – mivel párt sem könnyű így találni – majd apa nélkül nő fel a gyermekem. Ezt nem kívántam neki. Tudtam, hogy milyen sérüléseket és hiányokat tud okozni, ha nincs jelen az apa egy gyerek életében. Éjjelente sétáltam az utcán, imádkoztam és a holdat néztem arra gondolva, hogy otthon a családom is ugyanezt a holdat látja, így biztosan nem vagyok egyedül.

Hazautaztam Budapestre.

Állapotosan munkát és új albérletet kerestem. Sokat vívódtam magamban, de szerencsés vagyok, mert a családom mellettem állt, és nem engedte, hogy rosszul döntsek. Édesanyámék engem is beleszámítva öt gyermeket neveltek fel, és a testvéreimmel együtt biztosra vették, hogy közösen megbirkózunk a helyzettel. A barátaim sem abba az irányba tereltek, hogy ne vállaljam a babát. Volt, aki azt tanácsolta, hogy ha semmiképpen nem akarom, -ugyanis volt egy időszak amikor attól féltem, hogy nem fogom szeretni, mert az apjára fog emlékeztetni-, akkor adjam örökbe, hiszen rengetegen várnak gyermekre. Igazából csak én magam vívódtam, de az örökbeadás szintén elképzelhetetlennek tűnt.

Ráadásul volt körülöttem olyan ismerős, aki többször elvetélt, vagy régóta lombik programra járt, de olyan is, aki 5 és fél hónapos terhesen vesztette el a babáját. Úgy éreztem, hogy egy megfogant gyermek igenis luxuscikk, és célja van az ő életének, és a mi életünknek is együtt.

Édesapám nagynénje, aki a várandóságom idején 90 éves volt, és pár hónapja már nincs köztünk, nagy hatással volt rám. Amikor megtudta, hogy milyen körülmények között lettem állapotos, nagyon megörült és hálát adott érte Istennek. Azt mondta, hogy Benjamin egy különleges fiú lesz, és nagyon örüljek neki. Ő maga egyedül nevelte fel a gyermekét, mivel a férje elhagyta őket. A fia sajnos 23 éves korában meghalt leukémiában. Tudtam, hogy ő egy nagyon tűzben edzett lélek, és hogy igaza van. Azt hiszem, hogy akkor nyugodtam meg végleg és kezdtem örülni az érkező babának

A terhesség fizikailag teljesen rendben zajlott, minden érték tökéletes volt, és a baba is szépen fejlődött. Lelkileg viszont nagyon nehezen viseltem, mert gyakran éreztem úgy, hogy valamiféle paranormális jelenség vagyok: egy terhes egyedülálló nő. Az emberek nyilván kérdezősködtek is, többes számban beszéltek, mintha lenne férjem, és ha kiderült, hogy mi a helyzet, akkor meg látványosan sajnáltak.  Azt hiszem, hogy szégyelltem is magam, hogy ilyen helyzetbe kerültem.

A barátaim persze mellettem álltak, és mondták, hogy ez nem az én szégyenem, és legyek magamra büszke. De valahogy nem tudtam letenni a szégyent. Úgy érzem, hogy ezzel a mai napig küzdök. Voltam állapotosan több esküvőn is, -nyilván egyedül-, elég furán néztek rám az emberek. A nőgyógyásznál meg a legtöbb kismama az apával együtt üldögélt és kacarászott vidáman, csak én várakoztam ott egyedül általában. Egyszer az egyik rendelésen leült mellém egy fiatal kismama, és az orvosról kérdezősködött. Elkezdtünk beszélgetni, majd szépen kiderült, hogy az ő babájának az apja is lelépett, és nem vállalja a gyermeket. Ráadásul ő is éppen akkor költözött Miskolcra Budapestről. Elég szürreálisnak hatott ez a sok egybeesés! Neki annyival volt könnyebb, hogy már volt új párja a várandósság alatt. A lánnyal később pár nap különbséggel szültünk, és azóta is tarjuk a kapcsolatot.

Túlhordás és egyéb komplikációk miatt császárral szültem. Anyukám állt a fejemnél, ő tartotta bennem a lelket. Amikor a mellkasomra tették Benjit arra a pár percre, nagyon boldog voltam. Ő gyűrött volt és nyilván riadt, de gyönyörű és mindene megvolt! A császármetszés után eléggé rosszul voltam pár napig, az orvosom is aggódott, de Benji segített átvészelni a krízist. Rögtön tudott szopizni, és olyan kis életrevaló volt, hogy nem győztem csodálni. Ez erőt adott. A kórházból a szüleimhez mentünk. Pár hét alatt teljesen felépültem, és kezdett beállni a napirendünk is.

Nagyon sok segítséget kaptam a barátaimtól, rokonoktól és a kollégáimtól. Bébiruhát, babakocsit, autóshordozót, kiságyat és sok-sok egyéb dolgot biztosítottak a számunkra, így szinte semmit nem kellett megvásárolnom. A szüleim is nagyon sokat segítettek, mert kb. két hétig a hasi seb miatt nem nagyon tudtam felülni és emelni. Többen eljöttek meglátogatni minket, és sok-sok szeretettel és odafigyeléssel ajándékoztak meg.

Benji nagyon életrevaló, erős fizikumú baba. Csak nagy nehézségek árán tudok kivenni a kezéből bármit is, ugyanis ha valamit megragad, azt nagyon erősen markolja. Jellemző rá, hogy elszántan küzd azért, amit meg akar szerezni. Már újszülött korában is türelmetlenül követelőzött, ha anyatejhez akart jutni. Jelenleg 7 és fél hónapos, és mivel nagyon ráunt már a vízszintes helyzetre, inkább feláll, és nem is nagyon hajlandó mást csinálni, mint álldogálni. Azt képzeli, hogy járni is tud, mert minden előzetes kockázatelemzés nélkül álló helyzetből elindul egy kiszemelt tárgy felé. Persze nem tud még járni, ezért elesik, ha nem kapom el. Kedvencei a lámpakapcsolók, a radiátor hőmérsékletszabályozó tekerőgombja, a kulcsok és továbbra is az evés.  Virágokat és füvet is szívesen eszik.

Ez a kis élet az én történetemben nagy fordulópontot hozott. Ha bár még messze nincs vége a tréningnek, rengeteg dolgot írt át már most is a sok rossz, megmerevedett szokásomban, félelmeimben. Számos nehézség és csalódás volt eddig az életemben, így önkéntelenül is megkeményedtem, és önmagamat állítottam a középpontba. Utazgattam, magammal foglalkoztam kívül-belül és ez már nem tett boldoggá. Örülök neki, hogy van egy ”Ügy”, ami lehetővé teszi, hogy ne csak a saját kényelmemet hajkurásszam, és amibe tényleg érdemes energiát fektetni. Ő minden nap megújul, és folyamatosan adja a pozitív visszajelzést. Az időbeosztásom sokkal hatékonyabb lett-hiszen majdnem minden perc teljes kihasználtságú-, és újra előfordul, hogy egészen apró és eddig triviálisnak tűnő dolgoknak tudok örülni, mint pl. a fák és a fű színei a tavaszi naplementében. Megbántam-e? Nem.

Ez a feladatom, amit ha végzek, akkor érzem, hogy élek és fejlődök. Még nagyon sok mindenben kell és szeretnék is változni, gyarapodni, de ez egy szép és lassú folyamat. Egy nagy lélektani utazás. És most már nem egyedül!