Muszáj a születésemtől kezdenem, hogy jobban szemléltetni tudjam azt, hogy nincs lehetetlen.

Állítólag kívánt gyermek voltam. Bár anyám inkább az alkoholt kívánta sajnos, amire idővel rávette apámat is. Születésem után négy évvel érkezett öcsém, így egy darabig négyen laktunk nagyanyám lakásában Újpalotán egy szobában. Egy nagy veszekedés alkalmával anyám fogta az öcsémet, majd apám pofona után nagy lendülettel a saját anyjához költözött, egészen a kilencedik emeletig, ugyanis ugyanabban a lépcsőházban lakott Ő is. Ennyit a kívánt gyermekről, utána nem is látogatott, sőt évek múltával még ő okozott bennem lelkiismeretfurdalást, ha nem mentem hozzá. Onnantól nagyanyám nevelt, mivel apám nagy bánatában az alkoholt és az utcát választotta. Igen, hajléktalan lett, pedig nagyanyám nagyon sokszor hívta haza.

16 éves voltam, amikor találkoztam egy 22 éves sráccal. Tetszettem neki, testileg nagyon vonzónak talált, de ennél tovább nem gondolkodott, én meg nagyon éretlen voltam. Senki sem jósolt nekünk közös jövőt, sőt a családja nagyon keményen ellenem volt, úgy utáltak, ahogy vagyok. Mindennek ellenére ebben az évben ünnepeljük a 26. évünket együtt. 🙂

Az első gyermek hamar jött. Anyóshoz költöztem, egy szobában éltünk. Velünk együtt pedig sógor, feleség és a saját 3 gyerekük. Nagyon nehéz 10 év következett, még jó, hogy nem tudtam ezt előre. Az első gyermekünk születése után pár évre szerettünk volna másodikat és tettünk is érte. Elsőre teherbe estem.

Erre anyósom is és a sógorom is közölte, hogy ide, hozzájuk több gyereket nem szülhetek. Nem tudtam mi az az abortusz. Nem voltak akkoriban olyan elérhető anyagok, amik megmutatták. Amikor először mentem ultrahangra (egyből az abortusz céljával), akkor dr. Vida Gábor vizsgált. Megmutatta a szívhangot. Ez volt az első sokk: egy ember dobogó szívét hallgattam. Felkértem, hogy végezze el ő az abortuszt. Azt mondta, hogy ő nem csinál művi terhességmegszakítást, így tovább lettem küldve máshoz. Nem hagyott nyugodni az, amit láttam és hallottam. Dobogó szív volt, élt és mozgott. Elmondtam férjemnek is az érzéseimet, de ő annyira tartott az anyjától és a családtól, hogy teljesen elzárkózott a baba életben hagyása elől. Valami nagyon fájt legbelül. Elintéztem a papírokat, teljesen egyszerű volt és nagyon fájt. Visszaemlékeztem, hogy mennyire vártam az első szülött kisfiamat már ebben a kicsi korában. Tudtam, hogy most is van lakója a testemnek, én pedig valami nagyon rosszra készülök. Az abortusz előestéjén sírtam. Könyörögtem. Nem használt. A férjem azért annyit megígért, hogy elkísér és végig mellettem lesz.

Másnap reggel a kórház felé kocsikáztunk, és én nagyon sírtam, egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Megálltunk a kórház előtt, az én drága férjem felém fordult, és azt mondta: – Lesz, ami lesz, tartsuk meg a babánkat. Ott, abban a pillanatban valami megváltozott. Szembefordult a félelemivel, a rettegésével, a belé sulykolt embertelen nézetekkel, és a fia élete mellett döntött.

Nehéz lenne elmondani, hogy mekkora kő esett le a szívemről. A kórházba már boldogan és megkönnyebbülten léptem be. Gyorsan megittam egy gépi kávét, hogy még véletlenül se legyek éhgyomorra, majd megláttuk Vida doktort. Épp akkor jött be dolgozni. Odaléptünk hozzá és ezt mondtam neki egy szuszra: – Jó reggelt, most jöttem az abortuszra (itt az arcán láttam átsuhanni valami megdöbbenéses fájdalom félét), de azt szeretném megkérdezni, hogy szülhetek-e magánál? Először nem értette, de egy pillanat múlva felnevetett, átölelt minket és gratulált. 🙂

Nála szültem. Ahogy a következőt is… Az utána következő két gyermek már más kórházban született meg, mivel Sikerült saját házba költöznünk (pedig senki sem segített nekünk) és már máshova tartozunk körzetileg.

Azóta már a férjem is az abortusz nagy ellenzője lett.

Dominik fiam volt talán mindig is a legszófogadóbb gyermekem. Ebben az évben tölti a 20-at. Nem iszik, nem dohányzik, nem drogozik. Még suliba jár, ügyesen tanul. Egy jólelkű, jószívű, tisztelettudó majdnem felnőtt, akit én majdnem megöltem, és ami szerintem borzasztóan fontos, hogy azok, akik a halálát akarták, azok is nagyon szeretik, szerették (anyósom már meghalt)

Tavaly márciusban volt egy nőgyógyászati műtétem. Teljesen ki kellett pakolni. Műtét közben derült csak ki, hogy valójában mekkora volt a baj. Ugyanis, orvosilag, mint kiderült, én meddő voltam. Az, hogy nekem gyerekeim születettek a második fiam után, akinek a történetét elmondtam, az képtelenség volt. Többször is rákérdeztem a professzornál, aki végigvitt a betegségben, hogy mekkora csoda az, hogy ki tudtam hordani a gyerekeket.Kérdeztem, hogy ez hogy lehet és mindig azt mondta, hogy nem az a csoda, hanem az, hogy egyáltalán megfogantak, mert nem lett volna lehetséges. Szóval azt gondolom, hogy azért, mert hagytam élni a kisfiam, azért cserébe kaptam még hármat ajándékként. Mert egy gyerek még lehet véletlen, de három nem. Számomra csoda az is, hogy a ötöske születése után derült ki minden. Bár komoly fájdalmaim voltak, mások ezzel a betegséggel lombik programmal próbálnak gyermeket kapni, Ő mégis itt van. Ez valami hihetetlen dolog. Isten jó.