21 éves vagyok, üvegcsontú, mozgássérült és kismama. Januárra várjuk a kisbabánkat. 22 törésem és 7 műtétem volt csak a lábamon. Édesanyámtól örököltem, de a húgom egészséges. Túlzás azt mondani, hogy terveztük a babánkat, viszont nagyon akartuk. A rokonok és az orvosok is kételkednek a döntésünkben „Mi lesz, ha?” alapon. Minden nap hallom azt a mondatot, hogy „Megtartod?”. Csak egy maroknyi ember örül nekünk.
A nőgyógyászunk genetikushoz irányított. Ő csupán azt mondta, amit hallani akartunk. Az ultrahangon nem látott semmit, viszont mivel szűrhető a betegség, kért nekünk egy időpontot magzatvíz vizsgálatra, mondván, hogy majd ott elmondják, hogy is megy ez.
Még azon a héten az intézetben voltunk, ahol úgy vélték minden felvilágosítást megkaptam, és már csak az asztalra kell feküdnöm. Mikor leszögeztük, hogy nem tudjuk miről van szó, akkor nagy nehezen elmondták, hogy vesznek, magzatvizet, placentát és szövetmintát a kicsitől. 100%-osan ugyan nem lehet szűrni a betegséget, de nekik jók lennének a sejtjeink különböző kutatásokra és egyébként 1,5%-os a vetélési arány. Megköszöntük a felvilágosítást, és távoztunk.
A következő genetikai ultrahang során azt mondta az orvos, hogy a kicsi combcsontja hét nappal le van maradva a fejlődésben. Csak feküdtem és potyogtak a könnyeim. Tudtam, hogy ez mit jelent. Mikor kijöttem, Matyinak szólnom sem kellett, az első pillantásomból tudta, hogy mi van. Annyira felzaklatott a tény, hogy valószínűleg a kisfiamnak mindazon át kell mennie, amin nekem, és nekem olyan erősnek kell majd lennem, mint az anyukámnak annyi éven keresztül, hogy fel sem tűnt az a három kis szó, amit az orvos többször is elmondott és a papíron is rajta van: Enyhén echodens belek.
Mikor visszamentünk az ultrahangról a genetikára, az orvos, aki ezelőtt a magzatvíz vételre küldött minket, most úgy nézett rám, mint egy idegenre, és egy teljesen más orvos foglalkozott velünk, aki azonnal kész tények elé állított minket. Valószínűleg Toxoplasma fertőzésünk van, de lehet, hogy a kisfiam Down szindrómás, vagy más fejlődési rendellenessége van. Ha úgy döntünk, haza sem kell mennünk, azonnal beindítják a vetélést. Nem is értettem, hogyan gondolta, hogy majd egy „lehet”-re elveszem a kisbabám életét, aki már mocorog a hasamban. Sűrű nemleges válaszok mellett elindultunk haza. Nem is tudom, Matyi hogyan tudott olyan rémesen nyugodt maradni mindvégig. Soha nem sírt, nem borult ki, csak azzal bíztatott, hogy minden rendben lesz.
Három nap múlva enyhe fejfájással ébredtem. Csak a reggeli fogmosásnál tűnt fel, hogy az arcom bal oldala szinte teljesen érzéketlen. Felküldtek a megyei kórházba. Semmilyen eltérést nem találtak az eredményeimben, az orvos szerint a három napos stressz és nem alvás okozta az idegbénulást. Elküldtek ultrahangra, hogy megnézzék a most már nevén szólított kisbabánkat, Martint. 40 percet bent voltam, és a combcsontok rövidségén kívül semmit nem találtak. Nem Down szindrómás, nincsenek echodens belei. Az orvos szerint a combjával sincs gond, egyszerűen nem lesz magas gyerkőc. Megint olyan érzésem volt, mintha azt mondták volna amit hallani akarok. De ha ez igaz, akkor miért mondták a genetikán azokat a szörnyű dolgokat? Mit akartak velünk? Miért kellett ez?
Hazajöttünk és tüzetesen átbeszéltük azt, amit szavak nélkül is tudtunk. Ragaszkodni fogunk a gyermekünkhöz. Senki és semmi nem rendíthet meg abban, hogy ő egy csodás kisfiú lesz. Ő a mi kis szerelmünk és ezen nem változtat semmi! A mi kisfiúnk!
Kismama vagy és kételkedsz, hogy el tudod e tartani? Hogy mit szól az anyukád vagy a párod? A mi gyermekünk az élettel összeegyeztethetetlen törésekkel jöhet a világra, de náluk jobban senki nem érdemli meg az esélyt. Adj esélyt! Adj hitet!
Szeptemberben voltunk Pesten a genetikán, mint a vizsgálat végén kiderült, utoljára, mivel a kisfiúnk teljesen egészséges. Az ultrahang szerint teljesen egészségesek a combcsontjai.
2019. január 7. -én 10:12-kor 2840 grammal és 49 centivel, teljesen egészségesen megszületett Martin Mátyás. Ő megkapta az esélyt, és a mi boldogságunk lett! ❤️ Adj esélyt, adj hitet!!! ❤️❤️❤️