2007-ben jöttünk össze a párommal. Egyéjszakás kalandnak indult, és életem leghosszabb egyéjszakás kalandja lett. Nagyjából 3 hónapja voltunk együtt, amikor terhes lettem. (Egészségügyi okokból nem szedhetek fogamzásgátlót, spirált sem használhatok.) Ez abortusz lett. A család is az abortuszt támogatta, de nem őket vettem figyelembe, hanem magamat, mert pont az érettségi környékén született volna meg a baba. Úgy gondoltam, hogy semmiféle jövőt nem tudtam volna biztosítani a babának, ha a tanulmányaimat ilyen szinten abbahagytam volna. Nagyon rossz volt. Érzelmileg teljesen összeomlottam. Szinte azonnal meg is bántam, hogy az abortusz mellett döntöttem. A műtét után mikor az altatásból ébredeztem, hallottam kívülről a saját hangomat, ahogy azt üvöltöm, hogy valami hiányzik és azonnal adják vissza.  Éreztem, hogy elvesztettem valamit, ami fontos volt. Még a mai napig is megvisel ez az abortusz. Tudok róla beszélni és jól esik róla beszélni, de a fájdalmat nem tudom elfelejteni, amit lelkileg éreztem.

Utána 2009-ben lettem terhes az első kisfiammal. Nála mondta az orvos, hogy döntsem el, hogy megtartom, vagy elvetetem a babát, de ha megtartom, akkor ő végig kíséri a terhességemet külön honorárium nélkül. Mivel azonban több fokon is veszélyeztetett terhes vagyok, akkor azonnal ott kell hagynom a vegyésztechnikus iskolát, annak ellenére, hogy már csak 2 hónapom lett volna hátra. A baba mellet döntöttem. Végig csináltam az első terhességet, ami nagyjából jól ment, a második terhesség már nehezebb volt, a harmadik terhesség pedig már nagyon nehéz volt a két fiam mellett. Teljesen be voltam kattanva a gyerekek miatti elszigeteltségtől és a bezártságtól.

A férjem édesanyja erősen támogat minket anyagilag. Mikor harmadszor terhes lettem, megfenyegetett, hogy megvon tőlünk minden segítséget és támogatást. Elmondta, hogy milyen naiv, fiatal és felelőtlen vagyok. Átküldte hozzám beszélgetni a barátnőjét is, aki szintén elmondta ezeket és azt is, hogy már van két gyermekem. Minek kellene a harmadikat is megszülnöm, csak a saját életemet nehezíteném vele. A környezetünk is értetlenül állt a terhesség előtt. Mindenki azt szajkózta, hogy mennyivel könnyebb és jobb lenne a két nagyobbnak, ha nem lenne több babánk, mert több figyelem jutna rájuk és könnyebb lenne nekünk anyagilag is.

 

 

Én kerek perec megmondtam nekik, hogy nem vagyok hajlandó még egyszer keresztülmenni azon, amin a korábbi abortusz során keresztül kellett mennem. Annak ellenére is vállalom a babát, hogy az előző két terhességem során is veszélyeztetett terhes voltam, hamar kezdett kinyílni a méhszájam is és sok időt kellett kórházban töltenem. Igazat adtam nekik az előttünk álló nehézségeket tekintve, de a baba már ott növekedett a szívem alatt. Ha ismét az abortuszt választottam volna, utána nem tudtam volna önmagam lenni, és a gyerekeknek sem lett volna jó, ha a műtét után engem, mint egy érzelmi roncsot kaptak volna vissza, aki már talán nem is tudott volna anyaként funkcionálni.

A legidősebb fiam, Botond enyhe fokban autista, és nagyon szeret egyedül játszani. Második fiacskám Zoli nagyon aktív, folyamatosan pörög, fontos neki, hogy mindig ő győzzön, és egyedül nagyon nem szeret játszani. Ebből nagyon sok veszekedés kerekedett, mert Zoli sokat piszkálta Botondot, és nyúzta, hogy játszanak már együtt. Botond erre sikítani kezdett, legrosszabb esetben pedig dührohamot kapott. Zsombi születésével, ha hiszitek, ha nem mindezek a problémák megoldódtak. Nagyon jól megtalálja a hangot mindkét bátyusával. Nyugisan eljátszogatnak Botival és nagyokat hancúroznak Zolival. Így a két nagyfiú kapcsolata is sokkal jobb lett, és nekem is könnyebb, hogy nincs olyan sok veszekedés közöttük. Soha nem bántam meg a döntésemet, és még számomra is meglepő, hogy a harmadik baba születésével nemhogy nehezebb, hanem inkább könnyebb lett az életünk.