A negyedik várandósságom 21. hetében súlyos terhességi toxémia lépett fel nálam. 220-as vérnyomással szállítottak kórházba, ahol intenzív megfigyelés alatt tartottak. Mivel az idő múlásával a fehérje is egyre nagyobb számban jelent meg a vizeletemben fennállt az agyvérzés veszélye, ezért 22 hetesen és 3 naposan 2016. december 28.-án meg kellett, hogy császározzanak. Borzasztó volt úgy felébredni a szülés után, hogy nem tudtam, a gyermekem, Sztella életben  van-e.

Mivel orvosi körökben csak 24. héttől tartják életben a babát, nekem kellett külön kérvényeznem, hogy adjunk neki esélyt. Tiszteletben tartották a kérésemet, bár a PIC (koraszülött osztály) vezetője személyesen is lejött hozzám, hogy tájékoztasson róla, csak 10 % esély van a baba életben maradására, de ha így szeretném, ők mindent megtesznek.

 

 

2 hónapig hozzá sem érhettünk. Naponta kétszer mehettünk be hozzá látogatóba, és csak néztük azt a pötty gyereket. Rátettük a párommal a kezünket az inkubátorra, energiát adtunk neki, és mondogattuk, hogy milyen ügyes és mennyire szeretjük. Először olyan volt, mint egy kis tündér, a 28 centijével, 320 grammjával, gyufaszál vékony karjaival….

Az első 2 hétben kőkeményen élet-halál között lebegett Sztella. Volt két agyvérzése (ami mára nyomtalanul felszívódott). Az orvosok csak jöttek a kis ábráikkal, hogy épp melyik kamrában van vér, de mi csak azt hallottuk meg, hogy „felszívódhat”.

Kértek telefonszámot, hogy ha baj történik, tudjanak szólni nekünk. A páromét adtam meg, mert én nem bírtam volna elviselni egy ilyen hírt. Mindenkinek szóltunk, nehogy azon a telefonon keressenek minket. Soha nem fogom elfelejteni azokat az összenézéseket, amikor megszólalt a telefon. De hála Istennek, mindig csak rokon vagy barát volt, akit ilyenkor jól elküldtünk melegebb éghajlatra….

A 3. héten már örömhírekkel fogadtak minket. A doktornő a tenyerét mutogatta, hogy ekkorát kakilt Sztella. Azt mondta, az egész bélrendszere nincs ekkora:))))

Utána pedig már folyamatosan Sztella irányított. 3 fajta lélegeztetőgépen volt, akkor tették át másikra, ha elég erős volt már a tüdeje, és elég volt már a kevesebb légzéstámogatás. Ezek a lélegeztetőgépek rá voltak „építve” a fejére. Mikor a doktornő mondta, hogy hétfőn akkor átteszik a másikra, természetesen Sztella szombaton látogatási időben kitépte magából a csöveket, óriási riadalmat keltve és nagy zűrzavart okozva, mert már nem akarták visszaépíteni rá a régit, de az új még nem volt előkészítve, úgyhogy addig kézzel lélegeztették.

Nehéz volt, de Sztella egy szuper erős kiscsaj, amit már a kórházban is megmutatott.

Azt vettem még észre, hogy Sztella bevonzza a jó embereket. Kezdve például a Kollár doktornőtől, aki velünk együtt sírt minden látogatáskor az elején. A másik kórházban az ágya mellett egyik nap egy adag 44-es icurka-picurka ruhacsomagot találtunk. Azt mondták a nővérkék, hogy az egyik anyuka hallott Sztelláról, és neki küldi. Novemberben rendeltem egy használt etetőszéket, de akitől vettem, írta, hogy megnézte az oldalunkat és Sztellának ajándékba szeretné ezt adni . És még sorolhatnám a történeteket.

Már e rövid idő alatt is annyit adott, hogy szavakkal el sem lehet mondani.

4 és fél hónapot töltöttünk kórházban, de a végére egy teljesen egészséges babát hozhattam haza. Mindenki csodababaként emlegeti, mert ekkora súllyal nem „szoktak” életben maradni a babák. Sőt semmilyen fejlesztésre eddig nem kellett járni, mert mindent tud, amit a korrigált kora alapján tudnia kellene. Természetesen folyamatosan kontrollokra járunk, de azon kívül, hogy még mindig nagyon pici, más probléma nincs.

 

 

https://www.youtube.com/watch?v=2i2oCD-oLr8&t=7s

https://www.youtube.com/watch?v=bb00UGjofjQ&t=1s