2000. novemberében elhagyott a férjem, 2 gyermekkel maradtam egyedül. Nagyon nehezen viseltem az első hónapokat. 2011. márciusban kimondták a válást. Akkor még nem tudtam új kapcsolatra gondolni. 1 év után, decemberben éreztem azt, hogy nyitott vagyok egy új kapcsolatra.

A mostani férjemmel régóta ismertük egymást, évfolyamtársak voltunk a gimiben. Aztán ő is, én is elköteleztük magunkat másfelé. A gyermekeink egy csoportba jártak a bölcsibe, egymás melletti szekrényben öltöztek. 🙂 Néha-néha beszélgettünk. Tudtam, hogy ő is elvált. Decemberben megláttam egy szórakozóhelyen és mondtam a barátnőmnek, hogy vele el tudnám képzelni az életem. Addig szuggeráltuk, hogy leült az asztalunkhoz. Beszélgettünk, hazakísért. Onnantól kezdve találkozgattunk, beszélgettünk.

Márciusban nem jött, azt mondta, bizonytalan, megijedt a felelősségtől, ill. lehet, hogy újra megpróbálja a volt feleségével, mert sajnálja a gyereket. Nagyon nehezen, de tudomásul vettem. 1 hónapig nem találkoztunk, nem beszéltünk, de nagyon hiányzott. Írtam neki, hogy mégis beszéljünk. Eljött hozzám és átbeszéltük a dolgokat. Mondtam neki, hogy én nem akarok semmit erőltetni, de szerintem most fogja végleg elrontani az életét. Hazament és még aznap éjszaka írt, hogy nagyon nagy hatással volt rá a beszélgetésünk, és nem akar elveszíteni. Másnap tudomásomra jutott, hogy az 1 hónap alatt, másnak próbált udvarolni. Akkor végképp összeomlottam. Felhívtam és kértem tőle, hogy felejtsük el egymást örökre. Azonnal bejött a munkahelyemre, elmondta mi történt az 1 hónap alatt és szerelmet vallott.

Adtam neki még egy lehetőséget. Szülinapomra elvitt egy olyan helyre, ahol a szerelmesek kútja van, ott pecsételtük meg a szerelmünket. Onnantól kezdve nagyon jó lett minden.

2013-ban el kellett költöznünk a volt férjemmel közös házunkból. Amíg nem tudtunk beköltözni a sajátunkba (amit már együtt vettünk) albérletbe mentünk 1 hónapra. A költözés, a káosz, az őrület közepén észrevettem, hogy nagyon kívánom és eszem a kovászos uborkát, amit régen utáltam. És akkor esett le…. 5 napja nem vettem be a gyógyszert…..

Teszt és kiderült: babát várok. Azt hittem elájulok. Már a kapcsolat elején megbeszéltük, nem lesz közös gyerekünk. Neki van egy fia, nekem egy fiam és egy lányom. 3 vetélés, 1 nehéz szülés, 1 nehéz terhesség után nem vállalok babát. Én eldöntöttem: abortusz. Anyukám teljes mellszélességgel támogatott. Csak azt nem vettem észre időközben, hogy a párom mennyire szomorú.

 

 

Úton voltunk a kórház felé, megbeszélni az orvossal az abortuszt, mikor egyszer az autóban rám nézett a párom és megszólalt: – Azért tök jó, hogy TE eldöntötted mit akarsz, és ÉN bele sem szólhatok. Annyira elszégyelltem magam, hogy abban a pillanatban megváltozott minden. Mire a kórházba értünk, már azt vártuk, hogy mihamarabb láthassuk a picikénket.

 

Hazaértünk, anyukám kérdezte mikor kell mennem a műtétre. Mondtam, hogy nem megyek, megtartom a babát. Két hétig nem szólt hozzám…..

A terhesség alatt semmi problémám nem volt. A szülés 1 hónappal hamarabb beindult. Csodálatos szép szülésem volt és csodálatosan szép kisfiam született. Mindenki boldog volt. Sajnos, 1 hónapos korában kiderült, operálni kell a gyomrát, szűkület miatt. Pár napot Szegeden voltunk, de minden rendben ment. Ott még szorosabb lett a kötelék a baba, a férjem és köztem. Nagyon jó kisbaba volt, a tesók imádták. Az életünk szépen alakult. Aztán másfél évesen bölcsibe került, onnantól borzasztó hónapok következtek. 2 lázgörcs, 2 kórház, folyton beteg, egyik mama-másik mama vigyáz rá…… Szenvedtünk ő is én is…… Kivettük a bölcsiből. Tavasszal ment vissza. Addigra túl volt a lelki válságon, utána nem volt baj. Most már ovis nagyfiú. Megbántam-e a döntésem? Erről nagyon nehéz beszélni. Néha igen … És nagyon rosszul is érzem magam emiatt. Imádom, az életem adnám érte…. De…. A fiam 13 éves, a lányom 9. Már nagyok, önállóak. Tőlük már szabadabb lennék. Kamasz-kiskamasz-dackorszak. Nagyon nehéz. A kicsi minden energiám leköti. Néha kimondom: Jaj Istenem! Kellett ez nekem??? Abban a pillanatban meg is bánom. Ha rám néz, hozzám bújik és azt mondja: – Édesanyám, cuki vagy, imádlak, nagyon szeretlek! Akkor mindig könny szökik a szemembe. Istenem, köszönöm, hogy adtad őt nekem!