Szerettünk volna hamar kistestvért a kislányunknak. Én legalábbis mindenképp. Egyre rosszabbul viseltem, hogy mindenki a másodikról érdeklődik. Egész mély pontokra kerültem, hogy már másfél éves is elmúlt a leánykánk (utólag igazán nevetséges…), és még mindig semmi. Közben be kellett fejeznem egy képzést, és eldöntöttem, hogy azt hipp-hopp lezavarom még, ha már úgysem jön a bébi. Ahogy elhatároztam, hogy akkor így, egy gyerekkel élünk boldogan (kissé sem szélsőséges…), -végülis, ha eddig nem lett, még három hónapig ne legyen, és akkor meglesz az államvizsga – napokon belül bejelentkezett a kisfiam. Ez kicsit megbillentette a nehezen megszerzett egyensúlyomat.

A 10 hetes ultrahangon olyan közreműködő volt, mint a kislányom soha. Mutatta mindenét. Beleláttam a képbe, hogy integet és mosolyog ránk. Kételyeim varázsütésre szertefoszlottak.

A 12 hetesen hosszas csönd után flegmán odalökték a kérdést, hogy: „Magának eddig is volt miómája? Hát, most van”. Csak kint tudtam elolvasni a papírt, amin az állt, hogy a mióma nagyobb a babánál, fenyegető vetélés, veszélyeztett terhesség…. Utána véreztem, és felhívtam az orvosom. Mondta, hogy jó volna legalább a 30. hétig benn tartani a babát. Több lehetőség van, de úgy készüljek, hogy a mióma is együtt szokott nőni gyerekkel.

Sokat aggódtam. Nagyon aggódtam. A családi történetek feléledtek bennem. Kislánykorom óta a szüleim azt trenírozták belém, hogy nem lehet természetes úton gyerekem, mert az beteg lesz és meg fog halni (nekik az első gyerekük meghalt, mi mégis élünk…) Nem mertük elmondani senkinek, így is felelőtlennek tartottak, amiért minden orvosi vizsgálat nélkül fogant meg a baba. A férjemmel rég eldöntöttük, hogy a Jóisten kezébe tesszük a babáink életét (is)– mégis nehéz volt egyedül lenni, úgy, hogy a tágabb családtól nem várhattunk támogatást, hogy a barátoknál csak utalgatni mertünk.

A 18. heti ultrahang vizsgálatra a kicsink jövendő keresztanyjával mentünk. Már voltak név ötletek, így izgultunk, hogy most bemegyek, és úgy jövök ki, hogy meg van a név.

Ám egy-egy ponton annyit időzött a szonográfus, hogy a vizsgálat idejéből 3-4 vizsgálat is kijött volna. Csendben volt végig. Én azon gondolkodtam, hogy akarom-e tudni egyáltalán, mit fog mondani. Aztán mondta. Ugyanazzal a jegesvíz-hangjával: „Az agya tele van cisztákkal, a belek nem nőttek össze.  Életképtelen lesz. Adok beutalót, rajta van a telefonszám. Még ma hívja fel az x kórházat, ott majd megcsinálják.”

Teljesen lefagytam. Csak annyit bírtam kinyögni, hogy: „ Látszik-e a neme? ” „Persze. Kisfiú.” – válaszolta kurtán.

Kitámolyogtam a vizsgálatról. A barátnőm nagy mosolyogva várt, de nem tudtam neki mit mondani, csak odaadtam a papírt és együtt sírtunk.

Nem voltam hajlandó, nem voltam képes semmire. Elhinni. Gondolkozni. Telefonálni. Megmozdulni.

Következő hét végén hívtam fel az orvosomat. Elmondtam neki, hogy mi áll a papíron és kértem, hogy mikor legközelebb megyek vizsgálatra nézze meg, hogy látszik-e még egyáltalán az elváltozás. Közöltem vele, hogy genetikai vizsgálatra nem óhajtok elmenni. A doki erősködött, hogy mindenképp el kell mennem, genetikai vizsgálatra, mert ez az ő felelőssége és adott esetben őt veszi elő a kórház. És hogy „ilyen” gyerekeket csak akkor lehet megszülni, ha a szülő mindenhonnan tájékoztatva van.

Mire a genetikán felvették a telefont, a 21. héten jártunk. Gellért vígan ficánkolt, ugrabugrált a pocakomban. A hölgy másnapra adott időpontot, mondván nehogy kicsússzunk az időből (országos intézmény erre bezzeg 24 órán belül is van hely???). Felvilágosított, hogy még ki kell töltenünk egy pár papírt, megcsinálják a vizsgálatokat és mivel vidékről megyek, egyből be is fejezik a terhességet.

Másodjára sem kaptam levegőt. Mikor sikerült némi hangot kipréselnem a torkomon, mondtam neki, hogy: „Nem fejezünk be semmit, mert mi mindenhogyan megtartjuk a kisbabát. Mondhatom-e az orvosomnak, hogy beszéltem önökkel, és mivel ennyit tudtak csak ajánlani, én akkor nem tartanám fel a rendszert.” A hölgy erre hevesen tiltakozott, hogy nem, nem, olyan nincs. Elkezdett százalékokat és arányokat sorolni, hogy majd a magzatvízvizsgálatnál … Mondtam, hogy: „Köszönöm, de abba se fogok beleegyezni, és szerintem mindent meg is beszéltünk így telefonon”. Hát, nem sikerült meggyőznöm. Rábeszélt, hogy menjek el hozzájuk ultrahangra, mivel mégiscsak ők a profik. Még két másik hölgynek kapcsolt tovább, akiknek újra és újra végig kellett mondanom, hogy mindezek ellenére meg óhajtom tartani a babát, és adhatnak olyan napra ultrahang időpontot, amikor nem tudnak „segíteni”, ha baj van. Megtudtam, hogy fiatal vagyok még, akárhány egészségeset szülhetek, és azt kérdezgették tőlem, hogy miért ragaszkodom ehhez a babához. Arról is felvilágosítottak, hogy ez a családnak és a társadalomnak is mekkora teher lesz. Ez volna a tájékoztatás???? Így, miután annyira beszámíthatónak tűntem, hogy háromszor is elmondtam ugyanazt, halottak napjára kaptunk időpontot. Ezt kénytelen voltam jó előjelnek venni, mert így legalább a férjem is tudott jönni. Még a végén elmondták, hogy nem szoktak erre a napra ilyen vizsgálatot rendelni, úgyhogy már alul, a recepciónál is mondjam, hogy mindenképp meg akarjuk tartani a babát, azért jöttünk most. Fel voltam háborodva. A parkolóőrnek nem kéne mondanom?

Nehéz idő volt. Sokat gondolkodtam, hogy működhet-e ez így? Hogy engem is ennyire megvisel, amikor „fejben” tudom, hogy mindenhogy szeretjük, megtartjuk, a mienk. Tudom, hogy a férjem ugyanúgy szeret, engem is, őt is. Éppen csak a rokonoknak nem merjük elmondani. Milyen az, ha egyedül kell gyereket vállalni? Akkor is van ehhez ereje az embernek? Ha a férje nem támogatja? Hogy lehet telefonon egy mindenki által érezhetően mozgó babáról bejelenteni, hogy holnap „befejezik”?????? Oké, van egy véleményem, moralizálhatunk arról, hogy a két csík emberélet-e. De egy evidensen mozgó lény?????

Latolgattam az esélyeinket. A ciszták már nem érdekeltek. Felmértem a környékbeli korai fejlesztéses lehetőségeket – nem is volt rossz. Álmodoztam, hogy mennyivel egyszerűbb volna, ha vele is dúdolóra járhatnánk. Tervezgettem, hogy fogjuk a két gyerekkel megoldani a rengeteg utazást – másoknak is szokott sikerülni. Ha a belek nem nőnek össze – az pech, akkor megszületik és meghal. Nagy kár lenne, olyan cukin ficereg. De akkor sem dönthetek én. És mindehhez ott lebegett, hogy a mióma kitúrhatja bármikor (bár a 18. heti ultrahang alapján legalább már a baba volt a nagyobb!)

A férjem próbálta elterelni a figyelmemet, minden másról beszélt, ezt az „apróságot” szóba se hozta. Rettegtem az apám „naugyemegmondtam” fejétől. A vizsgálat előtti héten csomót beszélgettünk Gellértről, az életről, halálról a férjemmel. Hálás vagyok ezekért az estékért. Élő valóságként kezeltük, hogy bár nagyon vágytunk rá, nem lesz sokáig kisfiunk. Az „ítélet” előtti utolsó éjszakán mondta drága férjem, hogy neki nem elvárása, hogy egészséges gyerek legyen. Nem miattam van és nem rajtam múlik, ha beteg lesz. Ő csak azért próbálta kerülni ezt a témát, mert látta, hogy mennyire megvisel engem. Ma sem tudom elmondani, mennyit jelentettek ezek a szavak.

Odaértünk a kórházba. A recepción nem kérdezték, hogy meg akarom-e tartani. Aztán megtaláltuk a legeldugottabb szárnyban a rendelőt. Sokat vártunk. Már nem féltem.

A vizsgálatról nincs sok emlékem. Sötét volt. Teljesen tompa voltam. A doki egyszer csak megszólalt: „Minden rendben. A ciszták felszívódtak, a belek összenőttek. Gratulálok, a szép kisfiúhoz!” Csak bambultam ki a fejemből.

4 héttel később jutottunk be ide, mint tanácsolták. Ha aggódós anyuka vagyok, akkor hetekkel ezelőtt megölik a kisfiamat. Akkor soha nem derül ki, hogy még idő kellett, és bőven a szülés előtt minden rendben jött. Ha a férjem akkor azt mondja, hogy aznap, amikor adták a papírt, azonnal fel kell őket hívni, most nincs a göndöri hajú, mosolygombóc kisfiam. Hány babát ítélnek így halálra??? Szemrebbenés nélkül? Úgy, hogy sosem derülhet ki, hogy egy hónap múlva már semmi gond nem látszik? Pedig mindenki csak jót akart. És még úgyis szülhetek másikat.

A mióma nem nőtt tovább. A 36. héten a doktornő nem találta sehol. Megdöbbenve csak annyit mondott, hogy: „Ennek nem illett volna eltűnnie”.

Gellért a 41. hétig vígan lubickolt odabenn. Villámgyorsan, 4 kilósan született. Számunkra igazi csoda, aki már 9+13 hónapja alatt rengeteg mindent tanított nekünk. Születése hajnalát (ha már az esküvőre túl giccsesnek találtam) tényleg az életem legszebb és legboldogabb pillanatának gondolom.

Születése másnapján odajött egy nővér, hogy a neonatológus szeretne velem beszélni. Kissé lefagytam, ezer ötlet csapott át a fejemen, hogy mégis….. „Eltört a kulcscsontja” – mondta. „Nézze, anyuka, most nem mozog a karja. Még nem tudjuk, mi lesz.” Páff.

A főorvos úr megmutatta, hogy öltöztessem, vegyem fel, szoptassam úgy, hogy a legkevésbé fájjon tőle a babának. Azon gondolkodtam, hogy milyen furcsa, hogy egy akár örökre bénult kar már meg sem rázott. Aztán ez a teljesen bénult állapot, hála az égnek, csak 3 napig állt fenn. 11 hónapi gyógytornával mostanra (nagyjából) minden, a törésből eredő izom- és mozgásfunkció rendeződött.

Furcsa, hogy a karja miatt sajnálkoztak az emberek, mindenki együttérző volt. Az igazi nehézségről meg annyira kevesen tudnak, és úgy érzem, ha el is mondanám, még kevesebben értenék meg.

Örülök, hogy ezek az írások megszülethetnek, hogy van, aki összerendezi őket, hogy talán nem kellene azt érezni, hogy a várakozás félelemeiben és fájdalmaiban egyedül vagyunk.

Gellért mostanában fel és alá négykézláb teper a lakásban, bal kezében egy kisautót (ha nincs, a lábos fedele is megteszi) tolja és kitartóan berreg hozzá. A nővére gyúrja, csikizi, eddig ő volt a kacagó fél, mostanra egyre aktívabb szerepet vállal ezekben a játékokban is. Amikor hazahoztuk a kórházból, nagy ünnep volt. A felnőttek habos kávét ittak, Róza (2,5) tejszínhabot kapott. Rohant is be az öccséhez. Már a kanál a baba szájánál volt, amikor észbe kaptunk. „Róza, a baba még nem ehet tejszínhabot!” „De!!!! Kér!!! Látod???”

Amikor hazaér az apukája, négykézláb rohan elé, felnyújtja kezét és úgy harsogja: „tá-tá”. Ha a játszótér környékére érünk, szintén emeli a kezét, „(h)in-ta! (h)in-ta!” vezényszóval. Bármennyi sajtot és kolbászt megeszik. Elképesztően édesen kacag, és mondja a magáét. Minden napért hálásak vagyunk.