21 éves voltam mikor az első gyermekem vártam. Boldogság, öröm lett az élet. Először azt gondoltam, túl fiatal vagyok. Kórházban dolgoztam. 7 hónapos terhesen hagytam abba. Imádtam a munkám. Természetesen csak mértékkel. Egész terhesség alatt semmilyen problémám nem volt, még csak hányinger sem.

Eljött a szülés napja. Nagyon meg voltam rémülve. 2 napon keresztül tartott, és sajnos azt kell mondanom, hogy nem szívesen emlékszem vissza. Mire vége lett, nem hallatszott sírás. Abban a pillanatban fel sem fogtam, mi történt. A kislányom nem lélegzett és ráadásul két oldali ajak- és szájpad hasadéka volt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy se orra, se szája se szájpadlása. Lényegében egészen a torkáig beláttam. Meg is kérdezték, hogy szeretném-e látni. Én erre azt válaszoltam, hogy hát hogyne. A súlya is fele akkora volt mit normális. A terhesség alatt minden rendben volt, minden gondozáson ott voltam és az eredményeim is jók voltak. Érdekes ugye?

Próbáltam a kislányom miatt erőt venni magamon, mert mondták, hogy ez egy hosszú folyamat lesz. Első műtétünk 3 hetesen volt. Ekkor volt az Evelinke 2 és fél kiló. Orrot varrtak neki a saját szöveteiből. Ez volt a legnehezebb. Nem sírhatott, mert szétestek volna a varrások. Se éjjelem, se nappalom nem volt. 5 napon keresztül tartott. 2hónaposan jöttünk haza, én 16 kiló minusszal. A másik műtétre 10 hónaposan mentünk, szájpadlást varrtak. Ez még rosszabb volt mint, az első. Nem is tudom, hogy tudtam végig csinálni. Ekkor egyenlőre vége volt.

Gyönyörű lett az arca, és tudott enni. Jókat evett. Az öröm azonban nem tartott sokáig. Nem fordult, nem emelte a kezét, lábát. Az oxigénhiány súlyos agykárosodást okozott, de mi harcoltunk tovább. Az erős rehabilitációnak köszönhetően 6 évesen elindult. 7 évesen viszont leállt a szíve és kétszer kellett újra éleszteni. Egy szülőnek se kívánom ezt. Ezt is átvészeltük, és a gyógyszerek stabilan tartják. Azóta volt kettő plasztikai műtétünk az orrán és a száján. Csak úgy lehet látni a heget, ha valaki odahajol és megnézi.

Anyukák! Nem feladni, hanem küzdeni, hisz anyák vagyunk. Egy gyermek az egy csoda.

10 évesen kiderült, hogy az egyik legritkább genetikai kórban szenved, amely megtámadta az izületeit is. Így tehát a mai napig 6 műtétünk volt. Azt mondták, törődjek bele, ez jobb nem lesz. Nekem nem lehet egészséges gyermekem, ha teherbe esnék, el kell vetetni azonnal.

Több mint 10 év után epekő tünetekkel mentem orvoshoz és ő gyorsan átküldött a nőgyógyászhoz. Megijedtem, azt hittem rákom van. Erre az orvos azt mondta: – Maga terhes. Kérdeztem, hogy: -Mi???? Azt mondta a doki, hogy a baba 5 hónapos, de azonnal javasolta az abortuszt (vagyis szabályosan meg kellett volna szülnöm a babát), nehogy beteg legyen. Mondtam, hogy ezt felejtsék el!!! Megtartottam, nem is gondolkodtam rajta. És kérem szépen egészséges, 3 és fél kilós kisfiúnak, Attilának adtam életet. Bearanyozzák az életem. Olyan erős testvéri szeretetet van köztük, hogy ezt nem lehet leírni, ilyet át kell élni. Bízni és hinni kell és az élet kárpótol minden egyes könnycseppért. Szeressük a gyermekeinket minden jóval és nehézséggel együtt, mert rengeteg boldogságot és szeretetet adnak nekünk!