Mit is érzel akkor, mikor egy pozitív terhességi teszttel a kezedben állsz a fürdőszobában? Egy olyan teszttel, amire nem voltál felkészülve?!

Hát nem örömöt, nem felhőtlen boldogságot! Sokkal inkább valami fojtogató sötétséget, ami egyre csak terjed a gyomrod tájékán és hatalmasodó pánik követi, mintha csak zuhannál és úgy éreznéd sosem lesz vége. Levegőt venni is elfelejtesz és agyadat valami kellemetlen zsibbadt bénultság keríti hatalmába.

Majd amikor ez a sok minden elegyedik, a földre rogyva kirobban belőled a vígasztalhatatlan sírás. Hát így lettem én várandós a harmadik gyermekemmel, aki ugyan nem volt gondolati szinten elvetve, de betervezve sem. Főleg nem most és nem így! VETESSÜK EL! El kell vetetnünk! Persze beszéltünk róla, hogy még lehet majd egyszer, talán… de most semmi sem úgy áll. Felhoztunk mindent pro és kontra első ijedelmünk csak nőttön-nőtt.

Nem tartjuk meg, erre jutottunk végül a férjemmel, de valahogy a szívem mélyén ettől mégis csak még rosszabbul éreztem magam.

Ott volt bennem egy pici élet, aki nem tehetett arról, hogy a mi életünkben neki most „pont nem jutott hely” a terveink szerint.

Rettenetes napok következtek, borzalmas várakozás az első nőgyógyászati vizsgálatra, ami igazolja a várandósság tényét. Mögöttem két egészséges szüléssel, egy méhenkívüli terhességgel, egy elvesztett petevezetővel nagyon nehéz volt napról-napra arról győzködni magam, hogy az a helyes, amit tenni készülünk.

Aztán eljött a vizsgálat napja, halkan mondtam a dokinak, hogy „lehet nem tartjuk meg”. Aztán már ott is feküdtem és a monitoron ott volt a 7 hetes magzatom, az én pici gyermekem. Ha el akarjuk vetetni, döntsek gyorsan, mondta az orvos, de hozzá tette kettő mellett a harmadik is elfér.

Az orvostól hazafelé menet régi rossz emlékek öntöttek el. A műtőasztalon fekve a vígasztalhatatlan zokogásom miatt az aneszteziológus alig tudott elaltatni… az utolsó percig bennem motoszkáló rossz érzés, hogy talán mégsem halt el a terhességem, talán tévedtek és még él a babám… (mert úgy fektettek a műtőasztalra akkor, hogy „csak” egy elhalt terhesség művi megszakítása és úgy ébredtem fel, hogy meg kellett csonkítani, méhenkìvüli terhesség és csoda hogy nem véreztem el.) Kirázott a hideg ettől a sok rossz emléktől és hirtelen mindennél erősebben tudtam, NEM TUDOK MEGÖLNI SZÁNDÉKOSAN EGY ÉLETET!!

Éreztem, hogy oka van az érkezésének, oka van annak hogy pont most és pont közénk szeretne jönni. Szükségem van rá, ahogy neki is szüksége van énrám, hiszen ki védi meg ha a saját anyukája sem?! Éreztem, mennyire is igaz, hogy ahol jut kettőnek ott a 3. sem éhezik, a Szeretet soha sem lesz kevesebb csak mindig több, és a többi részlet kérdés.

És ezután már nem volt visszaút, bár mind a ketten féltünk, hogy mit hoz a Sors, hogyan neveljük fel őket, mégis eldőlt, hogy lesz mégegy kisbabánk.

Csendes és szinte észrevétlen várandósság következett, amiben talán az is sokat segített hogy amíg csak tudtam dolgoztam. A kislányom semmilyen kellemetlenséget nem akart okozni, szinte érezte amit én is, hogy a hála a szívemben hatalmas. Így ha néha mégis nehezebb volt, vagy jobban fájt, akkor sem panaszkodtam senkinek, csendben és örömmel viseltem mindent. Hálás voltam a családnak, amiért elfogadták és támogatták a döntésünket. Legjobban a férjemnek voltam hálás, mert aggályai ellenére is 1000%-al mellettem állt. Minden vizsgálatra elkísért s bár éreztem benne mindig egy pici „eltartást”, szemében a félelem szikráit láttam, tudtam, ha itt lesz velünk Rebeka, éppen annyira imádni fogja mint a többi gyermekünket. Én várakozhattam boldogságban és ő aggódott kettőnk helyett.

Minden más volt mint az első két terhességemnél, törékeny illúzió, mégis szép. És a születése napjára fantasztikus belépőt produkált a kisasszony. Úgy gondolta 38 hét csendes észrevétlenség után kijár neki a felejthetetlen érkezés. Húsvét vasárnap éjjelén 10 perces fájásokkal apuka kocsiba parancsolt, hogy a választott kórházba vezető kb. 30 perces utat megtegyük. El lehet képzelni, hogy minden voltam már akkor csak kedves nem (igaz erre nem emlékszem, csak a férjem anekdotázza azóta is).

A kórházba érve már alig bírtam járni, a férjem úgy nyalábolt be és autót járó motorral otthagyva tárva-nyitva üvöltötte hogy „Szül a feleségem!” És bárhogy is volt, olyan vicces volt az egész hogy nevettem volna rajta csak már nem volt szünet a fájások között. Kaptam egy tolószéket a sürgősségin és életem szerelme rally versenyzőket szégyenben hagyva száguldott fel velem a szülészetre. Ahol kiderült hogy 1. minden papírom otthon maradt 2. A baba feje már látszik Így két tolófájás között diktálhattam az adataimat és 30 perc múlva meglett a kislányunk, Rebeka.

Ránézek és nem tudom elképzelni nélküle az életet. Születése óta nevet és olyan örömet hozott mindenki szívébe, hogy még a legnehezebb napokon is átlendít az a mérhetetlen Életigenlés.