Első gyermekem sürgősségi császárral született, mégis oxigénhiányos lett és többszörös orvosi mulasztás miatt nemsokkal a szülés után agyvérzést kapott. Nekem pedig elfertőződött a műtéti hegem. Rengeteg gyógyszert kaptam, köztük egy Provera nevű injekciót is, hogy ne legyek ismét terhes, de a jó Isten másképp akarta, és mégis várandós lettem a kisebbik lányommal.

A családom kezdettől fogva azt akarta, hogy vetessem el a babát. Három hétig folyamatos lelki terrorban éltem, mert rajtam kívül senki sem akarta megtartani a babát, sem az anyám, sem a párom. Nagyon sokat sírtam és rengeteg álmatlan éjszakám volt emiatt. Próbáltam meghozni a leghelyesebb döntést. Akkoriban a lányaim apjával nagyon viharos volt a kapcsolatunk. Egy ideje már külön éltünk, mikor kiderült, hogy terhes vagyok. Betöltöttem a 12. terhességi hetet is, de a lelki terror folytatódott. Anyukámtól folyamatosan csak azt hallottam, hogy egy új kisbaba milyen nagy felelőtlenség a részemről, mivel még saját jövedelmem sincsen, és a nagyobbat is egyedül nevelem. Anyukámnál laktam, aki ezt kihasználva velem csináltatott minden házimunkát, és a fogyatékkal élő húgomra is nekem kellett vigyáznom. Lényegében cseléd voltam, de nem tudtam mit tenni.

Nemsokkal a pici születése előtt kibékültünk a párommal és újra összeköltöztünk. Császárral született a kisebbik lányom is, aki teljesen egészséges. Az igazi gondok sajnos ebben az időben kezdődtek, mert kiderült, hogy anyu nem fizette a hitelt és hatalmas összegű tartozásokat halmozott fel a saját és az én nevemre is. Végül megkaptuk a kilakoltatási végzést. Hatalmas botrány vett minket körül, aminek a hatásai mind a mai napig érződnek. Párommal ezek miatt ismét kezdett megromlani a kapcsolatunk. Ismét külön költöztünk. Gyakran eljött hozzánk, de mégsem volt mellettünk. Egy étteremben dolgoztam, az itt keresett pénzzel kiegészítve is éppen csak sikerült a felszínen maradnunk. Nem terveztünk több gyereket, mert így is nehéz helyzetben voltunk, de Isten ismét másképp gondolta.

Május végén derült ki, hogy terhes vagyok, de nem mertem elmondani senkinek. A párom nemsokkal előtte költözött ismét vissza hozzánk és napi szinten veszekedtünk valami miatt.

A nőgyógyászom megerősítette a terhesség tényét, de egyúttal figyelmeztetett, hogy a harmadik császármetszés komoly egészségügyi kockázatokkal járna. Mivel az első császár utáni fertőzés miatt a belső seb nem gyógyult megfelelően és a varratok is felszívódtak már, ezért fennállt a terhesség és a szülés során a sebszakadás lehetősége, és hogy így vagy én, vagy a babám, vagy mindketten veszélyben kerülhetünk.

 

 

A családom elől eltitkoltam a terhességem, mert tudtam, hogy hogyan reagálnának rá, és erre nem volt szükségem, így is volt miért aggódnom. Az évek alatt kiderült, hogy a nagylányom siket, autista és mozgássérült lett az agyvérzés miatt, nehéz anyagi helyzetben voltunk, albérletben éltünk és a családunkat még a legnagyobb jóindulattal sem lehetett mintacsaládnak hívni. Ehhez jött az egészségügyi kockázat rémképe. Iszonyatosan rosszul éreztem magam, mert féltem, hogy mi lesz a lányaimmal, ha velem történik valami, és szenvedtem az abortusz gondolatától is. Egyedül voltam. Végül a 10. terhességi héten meghoztam a döntést, hogy minden kockázat ellenére megszülöm a harmadik gyermekemet is. Szigorú orvosi felügyelet mellett sikerült a 37. hétig hordanom a kis Balázs kisfiamat. Császármetszéssel született, teljesen egészségesen. Annak ellenére, sem bántam meg a döntésemet, hogy még mindig fáj és húzódik a sebem, mert nehezen gyógyul és van rá esély, hogy maradandó problémáim lesznek. Elmondhatom, hogy három csodálatos gyereknek vagyok a büszke anyukája és ez nekem mindennél többet jelent. Minden egészségügyi problémával képes leszek együtt élni, de sohasem bocsátottam volna meg magamnak, ha a saját gyermeke(i)m gyilkosa lettem volna! Ezért döntöttem úgy, hogy elvetem az abortusz lehetőségét.

 

 

A gyerekek apjával a kapcsolatunk azóta sem lett jobb, a gondolkodása egyáltalán nem változott. Újra külön élünk, de ezúttal végleg. A kis Balázs egy igazi tündérbaba, nagyon nyugodt és jó kisfiú. A pici születése leginkább a gondolkodásomban hozott változást. Eddig is a gyerekeim voltak az elsők, de most az egyetlenek. Valahogy a kicsi születése betöltött egy űrt a lelkemben. Teljesnek érzem az életem a gyermekeimmel, minden probléma ellenére is. Egyikük születését sem bántam meg. Ők hárman adnak erőt, hogy kitaláljam, hogyan menjünk tovább. Újra vannak céljaim. A kisfiam születése után a saját édesapámmal is ismét szoros lett a kapcsolatom. Bevallom, hogy azóta is előfordult, hogy rémálmaim voltak azok miatt a hetek miatt, amikor felmerült az abortusz gondolata. Így utólag úgy érzem, hogy képtelen lettem volna megtenni, hogy elvetessem őket.