Mindössze csak 15 éves voltam, amikor megtudtam, hogy babát várok. Akkor fél éve voltam együtt a nálam jóval idősebb barátommal (ő mára már a férjem). Elég nehéz szituációba kerültem, mert épp akkor ballagtam el az általános iskolából, és komoly, egészségügyi szakközépiskolába jelentkeztem.

Döntést kellett hoznom. Tanulok vagy babázok? Aztán felmerült bennem a kérdés, hogy mi lenne, ha a kettőt egyszerre csinálnám. Nem akartam abortuszra menni, meg sem fordult a fejemben, mert nem éreztem rá magam készen lelkileg (bár, erre sosem lehet felkészülni). Szerencsére a férjem sem szerette volna elvetetni.

Egyedül édesapámnál kavart nagy port a hír, hogy az egyetlen 15 éves lánya teherbe esett. Én sem voltam büszke rá, nem ez volt a legelső életcélom. De egy élet növekedett bennem és semmiképp sem akartam gyilkos lenni. Édesapámmal csak akkor közöltem a hírt mikor már betöltöttem a 13. terhességi hetet.

– Apa, el kell mondanom valamit. Terhes vagyok – mondtam neki.

– Ok. Nem gond. Akkor elveteted – válaszolta egyből.

– Nem. Már elmúltam 12 hetes.

Apa kiabált, sírt, aztán hetekig szóba sem állt velem, de muszáj volt beletörődnie. Elköltöztem otthonról.

Édesanyám, nevelőanyám, a férjem, a családja és a barátaim mind mellettem álltak és segítettek átlendülni ezen a nehéz életszakaszon.

Túl kellett élnem a sulit is. Bár senkinek egy rossz szava sem volt, de a tekintetekben néha láttam a megvetést.

A terhesség és a szülés probléma mentes és örömteli volt. Nagyon szép emlékként maradt meg bennem. Mikor azonban hazajöttünk a kórházból, kicsit háttérbe szorítva éreztem magam. Senki nem kérdezte meg, hogy hogy érzem magam vagy, hogy szükségem van-e valamire. Mindenki csak az elvárásokkal jött és, hogy mit kéne csinálnom… De aztán erőt vettem magamon, mielőtt depresszióba estem volna.

Mikor megfogant a második gyermekem 17 éves voltam. Ezt könnyebb volt közölni a családdal. Az abortusz ekkor leginkább nekem fordult meg a fejemben. Megijedtem a pozitív teszt láttán. A nagyobbik fiam csak 10 hónapos volt. Tanulni akartam még és egy kicsit szórakozni is. Egy gyerek mellől mindez könnyebb. Aztán elszégyeltem magam, hogy hogy gondolhatok ilyenre. Hiszen van már egy kis csodám, akkor miért ne lehetne még egy 🙂

Most 18 éves vagyok, van egy 26 hónapos örökmozgó, igazi rosszcsontom, Bence és egy 8 hónapos fiam, Levente. Imádok fiús anya lenni. A kicsi mindenben követi a nagyot, néha össze is kapnak a játékokon. Szuper látni, amikor Bence átöleli a kicsit, egymásra mosolyognak és Bence azt mondja Leventének, hogy “szeret.”

Soha nem fogom megbánni a döntésemet. Vannak elég nehéz szituációk, amikor könnyebb lenne mindent feladni. De túl nagy az áldozat. Imádom őket, ők az életeim, miattuk kelek és csinálom a dolgom nap, mint nap…. Nélkülük már semmit sem érne az életem.