Én mindig is két gyermekre vágytam. Egész gyermekkoromban azt mondogattam, hogy lesz egy lányom és egy fiam és ennyi. Első gyermekemet elég fiatalon vállaltam. 20 éves voltam, mikor megszületett a lányom, Natália. Még csak három hónapos volt mikor kiderült, hogy atopikus ekcémában szenved és e mellett nagyon hasfájós volt. Sokat sírt, én meg sírtam vele. Egyedül éreztem magam a sok nehézséggel. Rengeteg időt töltöttünk orvosi rendelőkben, számtalan olyan gyógyszert írtak fel neki, amire az orvosok azt mondogatták, hogy talán használ. Olyanok voltunk, mint a kísérleti egérke a laboratóriumban. Miután elkezdte az ovit 1 hetet járt, utána mindig beteg lett és 1 hónapig orvosokhoz járkáltunk ismét. Első gyermekként nagyon féltettem és túlzásba vittem az aggodalmaskodást, nem hallgattam az anyai ösztöneimre. Megfogadtam, hogy ezt soha többé nem akarom még egyszer végig csinálni, és elzárkóztam a második gyermek elől.

A párommal vettünk egy kis házacskát, ami felújításra szorult ugyan, de nem siettünk vele. Akkor 3 éves volt a kislányunk, és úgy gondoltuk, hogy mivel második baba úgysem lesz, ezért van időnk olyanná alakítani, amilyenné szeretnénk. Két évet szántunk rá, de nem úgy haladtunk vele ahogy azt elterveztük és közben jött a meglepi is. Itt jön a kisfiam története.

Mint minden terhességnél, nálam is a menstruáció késésével kezdődött. Mivel nem terveztem babát, és védekeztünk is, fel sem merült bennem az a gondolat, hogy várandós lehetek. Biztos voltam benne, hogy megint valami cisztám van. Fel is hívtam a nőgyógyászomat, de csak a következő hónapra kaptam időpontot. Valahol ott legbelül azért nem hagyott békén a dolog, és a párom is tett egy pár megjegyzést a terheségről, így vettem egy tesztet. Mikor megpillantottam a pozitív tesztet, félelem és düh kavargott bennem. Sírva mentem ki a fürdőszobába, hogy megmossam az arcom és egy picit lenyugodjak. Párom mosolyogva jött utánam és kérdezte, hogy miért sírok. A kezébe adtam a pozitív tesztet. Nevetett, átölet, és azt mondta, hogy örülnöm kellene neki és nem sírnom. Kijelentettem, hogy úgysem tatom meg, elvetetem, mert én nem akartam második babát. Eleinte ellenezte, de nagyon határozott voltam. Elmagyaráztam neki, hogy most nem jó időben jön a baba: ott van a házikónk amit be kell fejezni és nem szerettem volna megint otthon ücsörögni és folyamatosan orvosokhoz járni.

 

 

Eljött a nőgyógyászati vizsgálat időpontja. Mikor a doki mutatta a kisbabám, próbáltam a semmibe nézni. Akkor 8-9 hetes terhes voltam. Megkereste a szívhangot is, azt is hallottam, de továbbra is eltökélt voltam, annak ellenére, hogy korábban elítéltem azokat a nőket, akiknek abortusza volt. Mindig is elleneztem az egészet, de azt hajtogattam magamnak, hogy most nem jókor jön és elkezdtem intézni az abortuszhoz szükséges dolgokat. Nálunk vérvételre kell menni, EKG-t csináltatni és az altató orvossal kell beszélni. Ezek után adnak időpontot a kórházba a műtétre.

Aznap mikor hazajöttem a nőgyógyászomtól, nem tudom miért, de kíváncsi lettem rá, hogy hogy is néz ki valójában egy 9 hetes baba. Elkezdtem videókat nézegetni, aztán abortusz videókat is, és sokat sírtam. A párom természetesen sosem látott így összetörve. Mindig erősnek mutattam magam miközben szenvedtem, de még így is azt gondoltam, hogy ez a helyes út, és ezt meg kell tennem.

Eljött a nap, el is mentem a kórházba. Kint várakozva nagyon szorongtam és rossz érzések fojtogattak. Behívott a nővér, és mondta, hogy írjak alá neki még valami papírokat. Az asztalához érve láttam, hogy sok kisbaba ultrahangos képei vannak az asztalán és akkor megtörtem. Nem bírtam tovább magamban tartani azt a sok érzelmet. Annyira sírtam, hogy nem tudtam beszélni a nővérkével sem. Leültetett, és azt mondta, hogy nyugodjak meg, menjek haza, gondoljam át még egyszer, és ha szeretném a beavatkozást, akkor másnap reggel 7-re várnak. Én csak bólogattam és lehajtott fejjel kijöttem. Hosszú lépcsősor volt előttem. Nagyot tapostam és az alján találtam magam meghúzódott bokával. Szerencsénkre ennyivel megúsztuk, de a bokám a háromszorosára dagadt. Nem volt szép látvány. Úgy éreztem, hogy ezt megérdemeltem, és ez a büntetésem, amiért majdnem megöltem a kisbabámat.

Így született meg az én kicsi fiam, Dominik, akit nagyon szeretek. Nem tudom miért, de szerintem ő tudja, hogy amikor a pocimban volt, az anyukája sokat sírt, mert nagyon ragaszkodós természetű és gyakran átölel.  Érzi, ha szomorú vagyok, mert akkor nem mozdul mellőlem és folyamatosan a kezemben szeretne lenni. Sokszor, mikor nevet, vagy átölel, vagy csak ha játszik és nézem, eszembe jut, hogy majdnem megöltem, és ez nagyon tud fájni.

 

Most 3 éves lesz, és még mindig velem alszik. Muszáj őt éreznem minden pillanatban. Egészéges, nem beteges, mint a nővére volt. Nagyon okos. Angolul mondja a színeket, a szavakat sem tudja még szépen kimondani, de már mondókát dúdol. Egy nyugodt, áldott jólelkű gyermek. Szeret velem főzőcskézni és nagyon segítőkész. Ha bármit kérek tőle, megy és megcsinálja, és akár elvonul játszani, ha látja, hogy nekem valami más dolgom van. Mindent megtesz, hogy Maminak könnyebb legyen. Tudom nem szabad ilyet mondani egy anyukának, de valamilyen szinten jobban ragaszkodom érzelmileg a fiamhoz, mint a lányomhoz. Imádom mindkettőjüket. Natália és Dominik is rajonganak egymásért. Nagyokat kergetőznek és az egész ház zeng az örömüktől. Ők az életem értelmei. A most már 8 éves lányommal is minden rendben van. Egyszerűen elutasítottam a sok gyógyszert és egy kis odafigyeléssel az étkezésre és sok más mindenre végig csináltuk a beteges nehéz időszakot és minden jóra fordult.

Még mindig maradt bennem egy rossz érzés a majdnemért. Soha, de soha eszembe se jutna abortuszra mennem. Azt mondták az orvosok, hogy harmadik gyermeket nem ajánlanak, mert veszélyes lenne nekem, mivel mind a két gyermekem császármetszéssel született és a kisfiamnál komplikációk voltak szülés során és utána is. Ennek ellenére, ha várandós lennék és azt mondaná az orvosom, hogy az életemet veszélyeztetném vele, akkor is adnék esélyt a gyermekemnek, hogy megszülethessen. Ha akkor az abortuszt választottam volna, lehet, hogy ma a pszichiátrián lennék, mert nem tudtam volna túltenni magam rajta.

Akiben egy pici kétely van, vagy egy picit is kötődik a gyermekéhez, az ne menjen abortuszra, mert bánni