Első babámat 18 évesen vártam. Őt nem tarthattam meg, mert elég hamar kiderült, hogy beteg (szívével és a gerincével is volt baj), így a 13. héten elvették tőlem. A második babámat 19 évesen vártam, de őt kb. a 12. héten elvesztettem. Harmadik babámat 20 évesen vártam, bár csak félig volt tervezett. Végig veszélyeztetett terhes voltam, és fel sem merült bennem, hogy elvetessem, hiszen nagyon vágytam már gyermekre. A 36. héten született meg Zalán, de szerencsére jó súlyban volt, így nem számolták koraszülöttnek. Születése után 3 hónappal megfogant a kistesó. Nagyon nem így terveztem. Ráadásul semmi jele nem volt, se rosszullét, se mellfeszülés, se kimaradt mensi. Így őt akkor vettem észre, amikor már megéreztem a mozgását kb. 16 hetesen. Gyorsan elszaladtam dokihoz, az ultrahangon mondták, hogy milyen szép kisfiú. A vérvételi eredmény alapján, azonban úgy tűnt, hogy Down szindrómás. Az orvosok felajánlották az abortuszt, de én éreztem, hogy nincs a babának semmi baja. A 38. hétre született meg Gábor fiam teljesen egészségesen. Ő most 10 éves….

3 hónappal később útnak indult a kistesó. Enyhén sokkot kaptam. Őt pláne nem terveztem. Na, itt már én is gondolkoztam az abortuszon, de hiába noszogatott a pasim is, egyszerűen képtelen voltam megtenni. Be volt fizetve a csekk az abortuszra és reggel el is indultam a megadott időpontra, de a kórház előtt megálltam. Vagy 10 percig csak álltam és néztem ki a fejemből, majd végül megfordultam, beültem egy vendéglőbe reggelizni, és hazafelé vettem pár ruhácskát a kis pocaklakónak. Megint úgy vittem végig a váradósságot, hogy rajtam kívül csak a barátnőm várta a picit. De nem érdekelt. Örültem, hogy lesz 3 tündéri kisfiam, és mivel elég sűrűn jöttek, ezért még ikreknek is felfoghatom őket. Így született meg Ábel.

Az akkori párom inkább volt hátrányomra, mint előnyömre. Míg ő nem volt, jól álltam anyagilag. Aztán jött ő, a megrontó, a szegény családból származó fiú. A szülei rendszeresen tőlem kértek kölcsön és folyton azt hallottam tőlük, hogy nem kellene a babákat megtartanom, mert úgysem fogom tudni őket felnevelni, meg amúgysem az ő fiúktól vannak a gyerekek.

Az UH-n kapálózó kisbaba, a mocorgása, a csuklása, reggeli nyújtózkodása vígasztalt. Hiába csak „pocaklakó” volt.

Tudtam, hogy majdnem teljes anyagi csődbe jutok, ha megtartom őket. De használt babacucc mindig volt-van-lesz, így ez a része könnyebb. Babacuccot a vöröskereszt, családsegítő, parókia is szokott osztani. Adományozós csoportokban is lehet szerezni.

Érdekes, hogy már születésük után elég hamar megmutatkozik, hogy a gyermekek milyen jellemmel bírnak. Az első már kicsinek is nagyon nyafka, hisztis volt. A középső nagyon érdeklődő, aktív. A harmadik meg amolyan Pató Pál Úr…”ej, ráérünk arra még”, megfontolt, lassú. Ma se másmilyenek, csak már beleléptek a kispubertás korba.

Sose bántam meg, hogy megtartottam őket, még ha nagyon nehéz is volt az eleje. (meg lesz is még…) Hiába van naponta többször műsoron a „nyírjuk ki a másik kettőt” előadás, ha valamelyik esetleg balesetet szenved (pl. elvágja az ujját a papír) azonnal megy a pánik, bőgés szeretgetés és vígasztalás. Összetartanak a bajban. Nem akarom elképzelni, hogy mi lenne, ha elvetettem volna valamelyiküket. Nem is tudnám. Egyszerűen nem képes értelmezni az agyam azt a kifejezést, hogy „egy gyerekkel kevesebb”.

 

 

Apuka csak addig volt képben, míg az utolsó babánál, 3 hónapos várandósan el nem hagytam, mert már elegem lett abból, hogy teljesen kihasználtak anyagilag, ráadásul a második és a harmadik fiacskám is családon belüli nemi erőszakból fogant. Ennek ellenére nem akartam a babákat büntetni azért, mert az apjuk nem bírt magával.

8 éve összejöttem egy férfival, aki apjuk helyett apjuk a fiaimnak. Akinek anyukája igazi nagymamaként viselkedik velük. Süt, főz, hozza-viszi, ellopja őket hétvégére, és persze titokban nasidílerkedik velük. Ha lebuknak, vérig sértődik, hogy „dehát az a nagyi dolga, hogy elkényeztesse az unokát”.

Ma már négyen vannak. Született egy húgi, Hajni is. Kicsit féltem, hogy lesz-e belőle gubanc a lelkükben. De nem igazán bolygatta fel őket. A nagy továbbra is hattyúhalála, a harmadszülött még ráér mindenre. A másodszülött viszont kb. szimbiózisban él a minivel. Ha a kislány vígasztalhatatlan valamiért, jön a Gábor, összedugják a homlokukat és már megy is a kacagás. Ha világvége van, jön Gábor, felveszi, és pár hüppögés után már világbéke van. Hihetetlen, mire nem képes egy tesó.

És ami még furább: a Gábor meg Hajni külsőre kb. ikrek.

Számtalan jó dolgot hozott a születésük az életemben. Kezdjük ott, hogy ha a legnagyobb nem születik meg, akkor még mindig dohányoznék, és rengeteg alkoholt innék a bulikban. (érdekes, hogy a pozitív teszt előtt 3 hónappal hirtelen megundorodtam mindkettőtől)

Megtanultam jó embernek lenni. Megtanultam felelősséget vállalni. Nem csak magam, hanem a saját gyerekeimért is. Rendszeresen van itt a srácok haverja. Szeret itt lenni. Én meg szeretem, ha itt van.

Nem tudom elképzelni, hogy tudtam a gyerekeim nélkül élni, míg nem léteztek. Hiába mászok néha a falra tőlük.