Férjemmel már 8 éve voltunk együtt és 5 éve házasok, mikor már nagyon szerettünk volna gyereket. Másfél év próbálkozás után kiderült, hogy természetes úton nem lehet gyerekünk, úgyhogy mesterséges megtermékenyítéssel (inszemináció) próbálkoztunk.

A második alkalomra sikerült is a megtermékenyítés, ráadásul dupla örömmel, ugyanis ketten voltak a pocakban. Elsőre azért ez lesokkolja az embert, de utána már nagyon ragaszkodik mindkét babához. Szóval ikerterhességgel indult a mi történetünk.

Az egész terhesség probléma mentes volt, eljártam a kötelező szűrésekre, védőnőhöz, ultrahangokra. Minden alkalommal minden rendben volt a fiúkkal, (merthogy két kisfiú sikeredett), annyi különbséggel, hogy az egyikőjük mindig kisebb volt, és sosem mutatta magát az ultrahangon. Ezért egészen a 22. hétig nem is derült ki, hogy ajakhasadéka lesz a picinek. Ráadásul nem is a saját dokim vette észre, hanem 4D-s babamozin voltunk, és ott közölte velünk a vadidegen szonográfus nő, aki nagyon kedves volt, és biztatott, hogy ezt már nagyon szépen helyre tudják hozni. A 4D-s mozira édesanyám is elkísért, aki a hír hallatán zokogva elrohant a moziról és teljesen kétségbe esett.

Ezek után mentünk vissza a saját dokihoz, aki ugye nem vette észre a hasadékot, pedig én tisztán emlékszem, hogy a 12. heti UH-n megkérdeztem, hogy „úristen miért ilyen nagy a gyerek orra?” (így utólag visszanézve azon az UH-n látszik, hogy valami nem stimmel, de ez már lényegtelen is). Ezen az UH-n már látszódott a pici arca, úgyhogy ő is megerősítette, hogy kétoldali hasadéka van a babának. Rögtön elküldött genetikai tanácsadásra, amniocentézisre, és felajánlotta az abortuszt annak ellenére, hogy a pocakban ott volt mellette az egészséges tesó. És persze nagyon kedvesen elmondta, hogy ő azt csinálja, amit mi szeretnénk, de ha az abortuszt választjuk, akkor a másik baba is meg fog halni, mert olyan nincs, hogy csak az egyiket veszik el.

Mi már itt eldöntöttük, hogy biztos, hogy nem fogjuk elvetetni a gyerkőcöket, egy olyan probléma miatt, ami orvosolható. Szerencsére a hasadékot leszámítva makk egészségesen fejlődött a baba. A genetikai tanácsadáson is ezt erősítette meg a doktornő, hogy a hasadékon kívül minden rendben van. Mondtuk is a dokinknak, hogy ezt a témát fel se hozza többé. De ugye előadta, hogy nehezen lesz táplálható, szondán kell majd etetni és műtétekre lesz szükség stb. Szóval ennek tudatában vártuk a fiúk megérkezését. Szerencsére a család is mellettünk állt, apósom volt, aki teljes pánikban jött a hülyébbnél hülyébb kérdéseivel (pl. fog tudni beszélni, enni), de alapvetően nem szóltak bele a döntésünkbe.

A terhesség innentől kezdve továbbra is probléma mentes volt egészen a 28. hétig, amikor spontán burokrepedés miatt sürgősségi császárral megszülettek a fiúk. Ekkor derült ki, hogy a szájpad is érintett. De ebben a helyzetben rögtön átértékelődnek a dolgok. Az ajak-, és szájpadhasadék volt a legkevesebb. Ráadásul a hasadékos babánál kiderült, hogy VSD-je is van, a botallo ér nem záródott be, úgyhogy ami összejöhetett az szegénynél összejött. De mindenre és mindenkire rácáfolva sokkal jobban adaptálódott a kinti létre, mint a testvére. Sajnos a botallo ér nem záródott gyógyszeresen, így természetesen műteni kellett. Szerencsére ott helyben, a koraszülött intenzíven meg tudták csinálni, nem kellett elszállítani. Simán vette ezt az akadály is, nagyon hamar le lehetett venni a lélegeztető gépről, és csak CPAP támogatásra visszatenni. Mivel nagyon sokáig volt CPAPon ezért én sokáig nem is láttam az arcocskáját. El sem tudtam képzelni, hogy milyen lesz. Januárban születtek a fiúk, és én márciusban láttam először az arcocskáját, mikor már nem kellett neki légzéstámogatás. Annyira gyönyörű volt, egyáltalán nem volt elrettentő. A koraszülés miatt teljesen háttérbe szorult a hasadék kérdése, mikor már a hozzátartozók is láthatták őket, lényegtelen volt a hasadék. Nem volt téma. Mindenki odáig volt értük.

 

 

Ahogy hazamehettünk PIC-ről az első utunk Nagy Krisztián doktor úrhoz vezetett, aki mellett letettük a voksunkat, és nem is bántuk meg. Ő rögtön Nemes Bálint doktor úrhoz irányított bennünket, aki a fogszabályozós részt látja el a hasadékos babák kezelésében. Kaptunk szájpadlemezet és orrtámaszt. Szerencsére a mi kisfiúnk nagyon hamar megbarátkozott a készülékkel, sokkal könnyebben tudott enni vele és végre elhagyhattuk az utált boci cumit. A hasadékot pedig kineziotéppel húztuk összébb. Viccelődtünk is, hogy a kisfiúnknak még foga sincs, de már fogszabályozásra jár, a szájpadlemezt, meg csak protkónak hívtuk. Tavaly szeptemberben volt az ajakzáró műtéte, gyakorlatilag egy éjszakát kellett bent töltenünk a kórházban és jöhettünk haza. Nagyon jól viselte, mintha semmi sem történt volna. Egyre ügyesebben evett utána. Elhagyhattuk a szájpadlemezt és az orrtámaszt, aminek azért bevallom nagyon örültem már. Idén februárban pedig megtörtént a szájpadzárás is. Ennek köszönhetően gyakorlatilag már kanállal tud pürés ételeket enni, és már a darabosat is próbálgatjuk. Óriási előre lépés ez nekünk, el sem tudtam képzelni, hogy valaha ez menni fog. Nagy utat tettünk meg a boci cumitól a kanálig:)

A fiúk imádják egymást, mindig egymás közelében vannak. Hiába mehetnek az egész lakásban össze vissza, ők csak egymás közelében érzik jól magukat. Szabolcs (ő a nem hasadékos) egyfolytában figyeli Lukácsot (ő a hasadékos), minden rosszaságban együtt vannak benne. Persze mindkettő nagyon anyás. De azt vettem észre, hogy Lukács jobban. Ő érzékenyebb, annak ellenére, hogy ő vagányabb.

Igazából a koraszüléssel szertefoszlott az az álom, hogy egészséges gyerekem lesz. Még akkor is, hogy szerencsére azok, csak a nehezebb utat választották. Szóval a hasadék már nem számít. Persze nehéz főleg az evés volt, és persze megfordult a fejemben egyszer-egyszer, hogy lehet, hogy jobb lett volna nem megtartani, de ugye a tesó miatt igazából ez szóba sem jöhetett. Annyi pluszt adnak mind a ketten, hogy bár nagyon, nagyon nehéz, nem bántam meg. Egy megoldandó feladatnak tekintjük ezt a hasadék kérdést. Végig megyünk a stációkon (ajakzárás, szájpad, csontpótlás, logopédia stb …) és ennyi.