Egy örök álmodozó, lázadó vagyok. 25 éves leszek lassan. Két csupa szív, szeretni való kutya és maci kisfiúk édesanyja lehetek ezért hálás is vagyok a sorsnak. A párommal 8 éve alkotunk egy párt. Olyanok vagyunk néha, mint Brad Pitt és Angelina, de azért szeretni is tudjuk egymást. Amúgy együtt fogunk megöregedni, ezt megígértük egymásnak. Hobbim a zene, éneklés, tánc, a ritmus. Bár két kis gyermekem mellett jelenleg, vagyis már 5 éve, hanyagolom a táncot, helyette altatókat éneklek nekik, amit, ha jól gondolom, szeretnek hallgatni. Mikor hamis vagyok, akkor nevetnek rajtam azért.

Szeretek a családomért élni. Szeretek főzni és imádom, mikor ízlik nekik a főztöm. Kis haspókjaim, szeretik a gyomrukat mind a hárman. Szeretek anya lenni. Lételemem a gondoskodás, törődés, szeretgetés.

Amikor megfogant az első kisfiúnk, őrült vad szerelmesek voltunk párommal. Éjjel-nappal egymás nyakában lógtunk és ennek az eredménye 18 hónapra rá meg is lett: a kis szerelem gyümölcs: Ákos. 19 éves voltam így végül távúton végeztem a suli utolsó évét.

Aznap mikor megtudtuk az ultrahang vizsgálaton, hogy 12 hetes baba van a pocimban csak ámultunk és bámultunk. Igen már 3 hónapos voltam, mikor kiderült, mivel olyan ritka esetek egyike voltam, hogy az első két hónapban menstruáltam és fogytam is, csak a 3. hónapban maradt ki a menzeszem és akkor jött az émelygés. Anyukám is így volt állapotos velem amúgy.

Mikor kiléptünk az orvosi rendelőből csak szorongattam a képet a kisbabánkról. El sem hittem akkor még, hogy én is anyuka lehetek. Párom őszintén kicsit meghátrált, annyira, hogy kb. 1 hétig nem keresett. Ma se tudom, mi ütött belé. Elillant a boldogságom, hisz az jutott eszembe, hogy egyedül álló anya lettem fiatalon. Nem hívott, nem keresett, de én sem őt, mert haragudtam rá.

Senkivel sem oszthattam meg az örömhíremet, hogy babát várok végre és anya lehetek én is. Családom előtt is titkoltam, szégyeltem magam, hogy egyedül maradtam terhesen, fiatal voltam, diák. Tudtam, hogy nem fog tetszeni szüleimnek. Féltem, szorongtam, de a képet minden nap nézegettem a kicsi babámról, és megígértem neki a pocimat simogatva, hogy bármi is legyen, én mindig ott leszek vele, nem hagyom cserben soha, soha, de soha.

1 hét elteltével elsírtam magam apukám előtt. Ő megkérdezte, hogy miben tud nekem segíteni. Erre a válaszom néma csend elteltével annyi volt, hogy ezen nem lehet segíteni. Apu is elsírta magát, pedig választ sem adtam konkrétat. Tudta, érezte, hogy terhes vagyok. Elmesélte anyunak is, ő is elkezdett sírni. Mindenki sírt, egyszerre örültek. Képzeljétek örültek. El sem akartam hinni. Olyan boldog voltam, hogy mellettem állnak, és én ezért féltem? Persze azt akkor nem mertem elmondani, hogy az apuka elhagyott, nem keresett már 1 hete.

Aznap csodák csodájára felbukkant, és közölte velem, szeretné, hogy együtt neveljük fel a kisbabánkat. Szárnyaltam, repdestem örömömben.

Az 5. hónapban, december 23.-án hirtelen beindult a szülés, így a Karácsonyt kórházban töltöttem, egész februárig kórházban feküdtem ágy nyugalomra ítélve, veszélyeztetett terhes osztályon. Vérnyomásom magas volt, és visszatartották a szülést, de megérte, mert február 29.- én császármetszéssel megszületett a kisfiúnk, Ákos. Igazi hajas baba volt, számomra a legszebb a világon. 37. hétre született, koraszülöttnek számított, de a súlya meg volt: 3050gramm 51cm erős kistökös volt, és most is az.

Kisebb szülés utáni depresszióval küszködtem. Valószínű az váltotta ki, hogy kisfiam nagyon hasfájós volt. Aztán szép lassan elmúlt a hasfájás és vele együtt a depi is. Végre szépnek láttam a világot és megbarátkoztam az új énemmel, testemmel. Elfogadtam magam olyannak, amilyen lettem. Megérte! Imádom az örökmozgó, csiripelő, jelenleg 5 éves nagy fiamat. Nem bánom, soha nem is bántam, hogy fiatalon szültem. Tudtam, hogy jó anyukája leszek a kicsikémnek. Nem adtam fel, még akkor sem, mikor egyedül maradtam, bár csak 1 hétről volt szó. Tudtam, hogy bármi is történjen, én felnevelem a gyerekem. Végül hárman kezdtünk bele az új kis életünkbe. Mégis így lett kerek a mindenség. Ákos nagyon szeret katonákkal, kis figurákkal játszani.

Mindene az építészet. Legóból városokat, épületeket, házakat épít és szobákat rendez be. Lételeme a futkározás, kis duracel nyuszi, nem áll meg, nincs számára akadály.

4 éves volt Ákosom, mikor megfogant a kis tesó. Abban az időben nem volt a párommal közös otthonunk. Én anyukámat gondoztam, mert negyedik stádiumú tüdő daganattal küzdött, és a szüleimnél laktam Ákosommal. Négyen aludtunk egy szobában. Párom pedig másik városban dolgozott. Anyagilag is a padlón voltunk, mert Édesanyám gondozása rengeteg időt, energiát és pénzt vett igénybe. A családunkban mindenki ellenezte a babát. Nem értették, hogy miért akarunk még egyet, ha még közös otthonunk sincs. Sem én, sem a párom nem értettünk velük egyet, de teljesen rám nyomták a szomorú közérzetet, és kétségbe estem.

Amikor a család megtudta, hogy már túl léptem a 12. terhességi hetet, még jobban felháborodtak. Boldog voltam a terhesség miatt, de a család viselkedése elvette az életkedvemet.

16. héten kiderült, hogy megint kisfiút hordok a szívem alatt, és a család is kezdett megbarátkozni a döntésemmel, és kezdtünk együtt örülni.
17. héten jött az újabb zuhanás. A 2. genetikai vizsgálaton nem stimmelt valami…

1 óra ultrahangozás után nagy nehezen kibökte a doktornő, hogy nem látja a baba másik kezét teljesen, de lehetséges hogy csak takarásban van. Visszahívott másnap, mondván hátha másképp fekszik majd a kisfiam.

Párom nyugtatott, hogy semmi baj nem lesz. Biztos csak elnézte a Doktornő. Szüleim felháborodva hibáztattak engem, hogy el kellett volna vetetnem a babát. Olyat is a fejemhez vágtak, hogy torz szülött lesz… Szívem kiszakadt a helyéből.

Egy átzokogott éjjel után másnap visszamentem. Kiderült, hogy hiányzik a kisfiam bal alkarja. Dühös voltam, sírtam, sokkos állapotban hagytam el a vizsgálót. Azt sem tudom, hogy jutottam haza úgy bőgtem. Napokig bőgtem, eltemettem egy gyereket magamban. Kb. 3 nap kiesett… 4.nap felkeltem és másképp láttam a világot. Kitisztult minden. Elmúlt a harag, a düh, a magammal vívott harc, nem sajnáltattam magam tovább. Rám erőltették a megszakítást. Azért sírtam 3 napig, hogy meg kell válljak a fiamtól. NEM! Eldöntöttem, hogy nem válok meg tőle. Ő így lesz értékes, és ritka kincs számomra. Aznap a sarkamra álltam, és kiálltam magunkért.

Esélyt kap az életre, úgy is, hogy hiányzik az egyik kezecskéje, egyenrangú mindenkivel. Semmivel sem kevesebb ő, mint más. Büszke vagyok rá! Imádom, szeretem. ÉN VÉREM, ÉN TESTEM. Nem adom soha senkinek semmiért! Nem mondok le róla, lesz, ami lesz. Megvívom a csatát, megnyerem a háborút, átsegítem a kisfiamat minden akadályon.

És így is lett.

Utána olvastam, és megtaláltam, hogy az amnio szalag a hibás. Rátekeredett a kezecskéjére (a jobbra, nem a balra, mert még ezt sem tudta megállapítani a nagy okos) és így megállította a fejlődésben.

Március 8. – án életet adtam újabb császármetszéssel 2. kisfiamnak, Márknak. Ugyanakkora lett, mint a bátyja, és ugyanakkor is született: 12:25-kor.

Életem legjobb döntései.

A negatív véleményekre nagy ívben … .Magyarázkodni se fogok senkinek hogy Márk miért olyan, amilyen. Ő így szép és kész.

A második császár nem viselt meg, sőt már másnap futottam. A család is örül a baba születésének, még azok is, akik ellenezték. Édesanyám is megérhette a 9. unokája születését. Még a legjegesebb szív is megolvad a barna medvém látván, mert olyan Márk baba nézése, mint egy macinak. Érdekli az egész világ, különösen a zene. Mindent megkóstol, ügyesen mászik és gagyog.

Mióta Márk megszületett, még kerekebb és összetartóbb a családunk. Nem cserélném el az életemet semmiért. Kisfiaim nélkül nulla lennék. Velük kerek és teljes a világ. Mindig is azon leszek, hogy harmonikus, szeretetteljes, igaz szívű úriembereket faragjak a fiacskáimból.

Életet adtam, így hát Életet kaptam.