Két gyermeket egyedül neveltem, mikor megismerkedtem egy nálam öt évvel fiatalabb fiúval (szándékosan írom így, ugyanis igen fiatal volt, még nem nevezhető férfinak). Beleszerettem, és úgy éreztem, hogy ez kölcsönös. Fél éves ismertség után teherbe estem (így is szerettük volna). De sajnos kiderült, hogy ez a fiúcska nem érett még meg az apaságra, keresete is igen alacsony volt és eléggé elzüllött életet élt. Szeretett inni és egyéb dolgokat csinálni, mikor nem volt otthon. Nem volt hajlandó jobban fizető munkát keresni, és lemondani arról az életvitelről ahogyan élt.

Úgy döntöttem, hogy inkább elvetetem a babát. Minden procedúrán átestem, amin olyankor kell. A kórházban várakoztam, mikor megjelent a baba apukája. Lelkiismeret furdalásom volt amiatt, amire készültem, kint beszélgettünk a folyosón. Arra jutottunk, hogy mégse kellene elvetetni.

Megígérte, hogy megváltozik, és keres egy jobb munkahelyet. Boldogan jöttünk el a kórházból, örültem hogy nem vetettem el a babát, mert nem akartam megölni a saját gyermekemet. Valószínűleg, ha nem jön oda akkor is így döntöttem volna, mert én erre nem vagyok képes.

Eltelt néhány hét, de nem lett új munkahely és változás sem a részéről. Egyszer kaptam egy olyan üzenetet tőle alkoholtól, és ki tudja még mitől bódult állapotában, hogy: « Nevelje a Géza a gyereket.» (Géza a másik gyermekem apukája, bár az a mai napig rejtély számomra, hogy ez a dolog honnan jutott eszébe). Ekkor úgy döntöttem, hogy inkább valahogy megoldom egyedül, de erre az emberre nekem nincs szükségem.

Azt a sok álmatlan éjszakát és depressziós napot, ami ezek után következett, senkinek nem kívánom. Két dolgon járt az agyam: vagy egyedül egy anyaotthonban nevelem fel a három gyermeket, vagy örökbe adom a picit miután megszületik, nehogy mind a három gyermekemet elvegyék tőlem, ha nem tudom megoldani az életemet. Egészen a hetedik hónapig álmatlan éjszakák gyötörtek és gondolkoztam rajta, mi lenne a helyes. Az örökbeadás mellett döntöttem, hogy jobb élete legyen annál, mint ami nálam lett volna neki a nagy nélkülözések miatt, és semmiképp sem akartam kockáztatni, hogy mind a hármat elvegyék. Felkerestem egy alapítványt, akik örökbeadással foglalkoznak. Mindenképpen szerettem volna tudni, hogy jó helyre kerül a babám és ismerni akartam a szüleit. Én szerettem volna kiválasztani őket. Így is történt. Egy nagyon szimpatikus párt sikerült nekem, azaz a babának találni. Egyből szimpatikusak lettünk egymásnak.

Előre elterveztem mindent. Meg volt, hogy a gyerekeim kinél lesznek a szülés alatt, hogy nem a saját városomban szülök meg, hanem egy közel eső városban, és hogy ott lesz a választott anyuka a szülésnél, hogy nehogy meggondoljam magam. Minden így is történt. És nem az volt, amire számítottam szülés után, hogy depressziós leszek, és sokat sírok. Nem! Megkönnyebbültem, mert tudtam, hogy a leghelyesebb döntést hoztam! Esélyt adtam neki az életre, méghozzá egy jó életre.

Szülés után három héttel elkezdtem egy fél éves tanfolyamot, ami után rögtön dolgozni is kezdtem a megszerzett szakmában. Úgy gondolom, mindenkinek így volt a legjobb. Abban élethelyzet az volt a jó döntés. Azóta nekem van egy párom, akitől most babát várok, ő jól keres. Tudja, hogy a férfi dolga az, hogy előteremtse amire a családnak szüksége van, és mivel már nem huszonéves, így túl van a „kiélős” időszakán. Most így táppénzen vagyok mert két gyerek mellett kicsit sok volt várandósan a munka.

A babáról egy évben egyszer érdeklődöm a születésnapján, idén lesz két éves, képeket is szoktam kapni ilyenkor. Leírja nekem az anyuka miben fejlődött a baba. Kicsit néha rossz, de nem sokáig tart ez az érzés, mert tudom, ez volt a helyes, és jó helyen van, nagyon szeretik. Nekik nem lehetett saját babájuk. Azért egy évben egyszer érdeklődöm, hogy ne zavarjam őket, és így nekem is könnyebb.