Volt már 4 gyermekem. A 4. babám, Teó elég kézre szokott volt és folyamatosan engem igényelt. Ez elég fárasztó volt. Az első 6 hónap szinte csak szoptatással és az ágyban fekvéssel telt. Nagyon kimerültem. Ezután teherbe estem, de az a baba elment. Nagyon megviselt lelkileg. Aztán teltek a hónapok, egyre könnyebb lett a legkisebbel is. Felszabadultunk, volt időnk egymásra a párommal. Aztán újra teherbe estem immáron Szófiával. Első pillanatban megrémültem, aztán persze örültem. Alig vártam, hogy a férjem haza érjen és elmondjam egy kis csoda van a szívem alatt. De sajnos nem azt kaptam amire vártam. Rögtön rávágta: elvetetjük. Egy világ omlott bennem össze. Sírtam éjjel-nappal. A gyerekek nem értették, hogy mi van, hisz nekik nem mondtam el a helyzetet.

Aztán el kellett mennem az orvoshoz. Az első ultrahangon csak sírtam, de nem néztem oda. El kellett azt is mondanunk, hogy el akarjuk vetetni a babát. Elsüllyedtem szégyenemben, belül ordítottam fájdalmamban. Az orvos azt javasolta, menjünk haza, beszéljük át és egy hét múlva vár vissza minket. Párom hajthatatlan volt. Egy hét hamar eltelt. Visszamentem a nőgyógyászhoz. Akkor már néztem az ultrahangon a kincsem. Sirtam, hangosan zokogtam …

Megkaptuk az orvostól a papírokat, elmondta miket kell elintéznünk és kaptam időpontot a műtétre is. Az első védőnői beszélgetés nehéz volt. Rendes volt a hölgy, de én rá sem néztem, csak potyogtak a könnyeim. Elmondtam, hogy én nem akarom megölni a kisbabám. Kérdezte a páromat. Ő egyértelműen állította, hogy nem szeretne több gyereket. Meghaltam ott azonnal!!!

 

 

Második beszélgetés alkalmával már másik hölgy volt. Na ő nem állt mellettem. Sőt! A páromat támogatta. Utáltam, gyűlöltem azt a nőt!

Megkaptam a papírokat. A csekket. 17.000 Ft …

– Ennyit ér a gyermekem élete? – kérdeztem sírva.

A második védőnői látogatás után folyamatosan veszekedtünk a férjemmel. A műtét előtti szombaton is nagyon összevesztünk, és én egész egyszerűen belefáradtam ebbe. Mondtam a férjemnek, hogy menjen, és azonnal fizesse be a csekket. Elvetetem a babát, hogy ő örüljön. Elment a postára, és mikor hazajött nem mondott semmit. Onnantól nem szóltam hozzá csak sírtam és sírtam.

Hétfőn, a műtét reggelén, mikor felkeltem, láttam, hogy a férjem elment dolgozni. Mondtam magamban, hogy így hogy menjek a kórházba mikor mind a négy gyerek alszik. És akkor megláttam a szekrényen a csekket. Nem fizette be. Akkor már örömömben zokogtam. Megvártam amíg betöltöttük a 12. hetet és elmondtam a gyerekeknek, hogy kistesó van a pocakban. A nagyobbik lányom velem együtt sírt az örömtől, és most nem tudunk betelni a kis Szófiaval, akit az apukája is imád és már bánja hogy akkor az abortuszt akarta.

 

 

Szófia nagyon kedves kisbaba. Mikor éjjel felébred csak nézelődik a kis gomb szemeivel. Kacagva kel, mosolyogva cicizik.

Hát ez a mi kis happyendünk.