2015 nyarán határoztuk el férjemmel, hogy belevágunk a babaprojektbe. Ekkor már közel 2 éves házasok voltunk. Pár hónap próbálkozás után pozitív lett a terhességi tesztem.

Amikor először orvoshoz mentünk az utolsó menstruációtól számítva 6+4 hetes várandós voltam. Első baba lévén, nagy izgalommal vártuk az ultrahang vizsgálat, ahol azonban nagy csalódás ért bennünket. Az orvos közölte velünk, hogy ugyan lát egy 17 mm-es petezsákot, de abban embrió nem található. Azt mondta, hogy a magzat egy ideig fejlődhetett, de aztán elhalt.  Az ambuláns lapra a missed abortion (megkésett vetélés) kifejezés került.

 

 

Másnap (6+5 hetesen) a pécsi klinikán egy másik orvos, egy másik ultrahang géppel szintén megállapította, hogy életjelenség nem detektálható. Ez egy pénteki napon történt, s a rá következő hétfőre már felvételi időpontot is kaptam egy egészségügyi küretre. A műtét keddi napon lett volna.

Végtelenül szomorúak és elkeseredettek voltunk férjemmel, s habár orvosilag semmi esély nem volt a csodára, hatalmas nyugtalanság fogott el bennünket. Mivel a vetélésnek semmi jele nem látszott, még a héten lemondtuk a műtétet és kértünk három hét haladékot az orvostól.

Életünk leghosszabb és legkeményebb három hete volt. Mindketten hívők vagyunk, ezért napi szinte tettünk megvallásokat és imában kértük az Urat, hogy tegyen csodát, és a következő ultrahangon lássuk meg a dobogó szívű gyermekünket. Voltak kemény napok. Talán egy hullámvasúthoz tudnám hasonlítani: egyszer fenn, egyszer lenn, de végül a hitünk győzött.

Miután letelt a három hét, az orvos csak szánalommal legyintett egyet, hogy jöjjünk be a rendelőjébe. Mielőtt bementünk volna, az utolsó mondatom az volt a férjemhez, hogy „ne félj, ma meglátjuk a gyermekünk”. És tényleg így lett! Abban a pillanatban, amikor az orvos rám helyezte az ultrahang gépet, kirajzolódott a gyermekünk apró, de egyértelműen körvonalazható teste. Szívhangja is volt természetesen. A hosszú csendet én törtem meg: „Doktor Úr, jól látjuk, hogy az ott a baba?”.

 

 

A vizsgálatról örömkönnyekkel távoztunk.

Az ezt követő várandósság, ha nem is teljesen zökkenőmentes, de mindenképpen boldog és kiegyensúlyozott volt. Kicsi fiam már a pocakomban is nagyon nyugodt baba volt. Mocorgott egy kicsit minden nap, jelezve, hogy köszöni szépen jól van, de sosem rugdosta a bordáim és éjjel sem ébresztett fel.

A Benjámin nevet adtuk neki, aminek jelentése: „szerencse fia”.

Isten jó!

Most 21 hónapos ez a nagyfiú, teljesen egészséges, életvidám, csupa szív gyerek. Szeret építőkockákkal, kisautókkal játszani, mesekönyveket nézegetni, mondókáskönyveket lapozgatni, és esténként együtt edz az apukájával. Fekvőtámasz az első gyakorlat. Ilyenkor rendszerint Beni rámászik az apukája hátára, ezzel nehezítve a gyakorlat végrehajtását. Majd jön a felülés, amikor apa pocakjára ül és nagyokat nevet, mikor apa felemelkedik és a fejük majdnem összekoccan. Utána jöhet a guggolás, mikoris Beni felkéretőzik apa kezébe, és apa guggolással együtt felrepíti a levegőbe. Végül közösen nyújtanak egyet, Beni utánozza apukáját.