Férjemmel, Tiborral egy keresztény, ifjúsági közösségben ismerkedtünk össze 2006-ban. Kapcsolatunk 2007-ben kezdődött, amiből 2010 első napjaiban eljegyzés lett. A szentségi házasságot 2011. július 2.-án kötöttük meg.

Beköltöztünk közös otthonunkba, és megkezdtük a közös életünket. 1-2 évet szerettünk volna kettesben tölteni, mégis boldogok voltunk, amikor november közepén kiderült, hogy babát várok/unk. Munkát is akkortájt kaptam. Az egész család boldog volt, mert akkoriban éppen nem születtek babák.

Semmiféle rossz érzésem nem volt, csak egyetlenegyszer, a 8.hét környékén, hogy valami baja van a babának. Ezt a gondolatot elhessegettem, gondoltam ez úgyis felmerül minden első babásban, ez természetes dolog. A szülés várható ideje az első házassági évfordulónkra volt kiírva.

A 12. heti ultrahang ellenőrzésre Tibor is elkísért 2012 január 11-én délelőtt. Izgatottak, jókedvűek voltunk, viccelődtünk a váróteremben. Amikor sorra kerültünk az orvos nagyon sokáig vizsgált, teljes némaságban. Tibor velem szemben állt, a háta mögött. Mikor végre megszólalt, szavaival egy sötét verembe lökött:

– Nem fogok fényes dolgokat mondani. A babának nagyon súlyos rendellenessége van.

Latinul diktálni kezdte a baba betegségét az asszisztensnek, amiből mi semmit nem értettünk.

Jeges fájdalom öntött el, és zokogni kezdtem. Megszólalni sem bírtam, a férjem beszélt az orvossal, de ő se tudta hirtelen mit kérdezzen, vagy mit mondjon.

Az orvos teljes természetességgel írt egy papírt, hogy indokolt az abortusz és beküldött minket másnapra a kórházba. Nem tudom miért emlékszem olyan tisztán a szavaira, de tudom, hogy mondta, hogy megérti, hogy ez fájdalmas. Annyit tud segíteni ezért, hogy az abortusz után jöjjön vissza a férjem, és szívesen kiír táppénzre. Említette, hogy ma, amikor megy haza, ő biztosan szitkozódni fog a helyzet miatt. Mivel én csak zokogtam, sokkot kaptam, szólt a férjemnek, hogy vigasztaljon meg. A zokogásom odakint is folytatódott. Valószínűleg halálra rémítettem az összes várakozó kismamát. Az első sokk után kábultan sétáltunk.

Fel kellett hívni a szüleinket a hírrel. A szüleim által a kicsinek rendelt babakocsi pont aznap érkezett meg (mindkét félről az első unoka volt, ezért fokozott volt az izgalom). Nem bírtam többször elmondani a hírt, megkértem apukámat, hogy szóljon ő másoknak a családban.

Bár nem tudtuk pontosan milyen betegséggel állunk szemben, egyetlen percig sem merült fel bennem az abortusz lehetősége. Édesanyám és a mamám évtizedek óta elkötelezett magzatvédő. De a bensőmben sem volt kétség, tudtam, hogy ez a helyes.

Másnap a kórházban minden részvét nélkül, csakúgy szakmaian, megerősítették a diagnózist. 3 orvos gyűlt össze, azt mondták, hogy ez az élettel összeegyeztethetetlen betegség. Senki nem magyarázta el, hogy mi ez a betegség, csak annyit, hogy a baba halála elkerülhetetlen, ezért abortuszt kell végezni. A friss fájdalomtól még mindig kába voltam, ezért minden, amit az orvosoknak tudtam mondani, az volt, hogy megtartom a babát. Az egyik orvos nagyon dühbe gurult, szinte rám kiáltott, hogy ezt mégis hogy képzelem! Nem értem, hogy ez nem gyógyítható? Mit gondolok, mi lesz majd? Nem tudtam válaszolni, mert én sem tudtam, de nem lehetek a gyermekem gyilkosa. Bármilyen is, ő a gyermekem, Isten ajándéka. Hibbantnak néztek, gondolták, biztos nem hiszem el a diagnózist, ezért felküldtek a budapesti Semmelweis Klinikára is.

Másnap édesapám elvitt minket. Ott kedvesek voltak, ultrahangfotót is kaptam. Egy genetikus megnézte az eredményeket, és ő végre azt is elmondta, mi ez a betegség, hogyan alakult ki, és mi várható.

A baba anenchephaliában szenvedett, ami azt jelenti, hogy a koponyacsont nem fejlődik ki megfelelően, így az agy és az idegrendszer sem tud, mivel így az agy szabadon van a magzatvízben. Mellé társult nyitott hátgerinc is. Ezek velőcső záródási rendellenességek. A velőcsőzáródás folyamata kb. az 5. magzati héten fejeződik be. A genetikus is hangsúlyozta az abortusz szükségességét. Amikor erre nemet mondtunk, azt mondta, hogy ez nagyon veszélyes, mert a baba bármikor meghalhat, és ha nem veszik időben észre, vérmérgezést kaphatok, és én is meghalhatok.

Férjem ettől kicsit megijedt, gondolkodóba esett, de biztos vagyok benne, hogy sohasem gondolta komolyan az abortuszt opciónak. Én azonban biztosan tudtam, hogy nekem semmi bajom nem lesz. Éreztem belül, hogy velem minden rendben lesz. Újra nemet mondtunk az orvosnak, aki kérte, hogy indokoljuk ezt meg. Azt mondtuk, hogy katolikusok vagyunk. Ezt ráírta egy nyilatkozatra, és alá kellett írnunk, hogy saját felelősségünkre vetjük el az abortuszt.

A családom támogatott minket. A férjem családja nem vallásos, és bár nem próbáltak rábeszélni minket az abortuszra, megemlítették, hogy lehet jobb lenne (minek végig csinálni ezt a tortúrát, fiatalok vagytok, hamarabb lehet másik stb.).

Egy pillanatig sem voltam mérges Istenre, nem kérdeztem, hogy miért velünk történik. Azt viszont kutattam, hogy mit akar ezzel az Úr. Először is arra gondoltam, hogy itt a nagy választás, hogy hitvallást teszek-e az Isten és az Ő törvényei mellett. Mindig hangoztattam másoknak, hogy abortuszt semmilyen körülmény miatt nem lehet elkövetni. Eljött az ideje a hiteles kereszténységnek, hogy a tett egyezik-e a szóval.

Elkezdtük együtt imádkozni a rózsafüzért. Imaközösségeknek, keresztény szerkesztőségeknek, külföldön élő magyar imacsoportoknak írtam, hogy imádkozzanak a gyermekünkért. Rengeteg támogató levelet és e-mailt kaptam. Voltak azonban olyanok is, akik nem értették miért hagyjuk szenvedni a babánkat, sőt egyenesen bigottnak kikiáltó e-mail is érkezett.

Gyógyító alkalmakra jártunk, szinte mindennap szentmisére mentem és áldoztam. Igazából egy fájdalmas, de békés és áldásos időszak volt az életünkben.

Elmentem az egyházmegyénk püspökéhez, hogy engedélyezze, hogy levelet küldjek a pápának (akkor még XVI. Benedek pápa). Kértem imádkozzon a kicsikémért, és válaszolt is, hogy szívesen megteszi.

Gyógyulásért imádkoztam kezdetben, de később már az Úr akaratának elfogadásáért és erőért.

Kerestünk egy szülészorvost, aki vállalta a várandósságomat. Egy doktor urat találtunk, akiről azt hallottuk, hogy keresztény. Elmondta, hogy ebben a kórházban 30 éve nem született ilyen baba.

2 nappal a betegség kiderülte után férjem nagypapája elhunyt, pontosan Tibor 30. születésnapján.

A várandósságom egyéb tekintetben normálisan zajlott. A vége felé egyre több lett a magzatvíz, mert a kicsi nem volt képes nyelni. Konzultáltunk több orvossal, ugyanazon a véleményen voltak, mint a szülészorvosunk: kicsi a valószínűsége, hogy a baba természetes úton születik meg, mivel gyakorlatilag nincs idegrendszere, ami kibocsátja azt a hormont, ami segíti a megszületését, illetve nincs koponyacsontja, amivel úgymond utat tör magának.

A szülés a 30. héten indult be. Igazából csak nyugtalanságot éreztem és PMS tüneteket, illetve hányingerem, hasmenésem volt. Egész szerdán sétáltam a lakásba körbe-körbe. Másnap mondtam, hogy menjünk be, mert ez a bébi ki akar bújni. Az orvos azt mondta, biztos valami fertőzés, infektológiai kivizsgálásra küldött. Végig kínlódtam a csütörtököt és a péntek nappalt. Csak járkáltam folyton, alig aludtam, ettem. Pénteken este kértem apukámat, hogy most már menjünk be az ügyeletre, mert ez már biztosan a szülés.

Amikor beértünk 2 ujjnyira ki voltam már tágulva, szinte azonnal a szülőszobára kerültem. Nem voltak igazán fájdalmaim, hiába kaptam oxitocint is. Este nyolckor kerültem a szülőszobára és 23:50- kor, természetes úton megszületett a kislányunk. Küzdelmes és hosszadalmas volt a kitolási szakasz. Sajnos mire megszületett már nem élt, pedig a szülőágyra még a szívdobogását hallgatva feküdtem fel.

Férjem hozott szentelt vizet és megkeresztelte. Rita és Bernadett neveket kapta. Megnézhettük, de nem engedték, hogy megfogjuk őt. Békességben, nyugalomban zajlott az egész, pedig több orvos is bekéredzkedett, mert nem láttak még ilyen babát és szülési menetet.

Megnyugodtunk, hogy végigvittük az Úr akaratát.

A fájdalom csak később tört rám. A női osztályra vittek, nem az újszülöttesre, erre kedvesen figyeltek. Az ellenőrző ultrahangon bámultam a szürke, mozdulatlan képet a kijelzőn. A gyermekünk eltűnt és nem volt velünk. Eltűnt onnét az élet, de hová lett?

A patológián megnézhettük egy kicsit őt. A buksiját becsomagolták, de mindene mása megvolt szépen, gyönyörűen. mint egy kisbabának. Amit bánok, hogy nem harcoltam azért, hogy a karomba vehessem. Meg azt, hogy amikor elhamvasztottuk, csak szétszórtuk a hamvait a Balaton felett, mondván ő úgyis a Mennyben van, de ezzel kapcsolatban annyira nyugtalanságot érzek, hogy valószínűleg nem volt helyes. Semmi mást nem bánok, minden úgy volt, ahogy lennie kellett.

Biztosan tudom, hogy a kislányunk fent él a Mennyei Atyával, és onnét imádkozik értünk. A Jóisten nem sokáig hagyott minket szomorúságban, 3 hónappal később megfogant a második kislányunk.

Mostanra három gyönyörű, egészséges gyermek szülei vagyunk: Krisztina Leonetta 2013. május 22-én, Szent Rita napján; Filoména Veronika 2015. január 29-én; Lénárd Mihály 2017. április 27-én született.

 

Dicsőség a Magasságbelinek!