Az én történetemhez hozzátartozik, hogy nem egy szép gyerekkorom volt. Nincsen jó kapcsolatom a családommal.

26 éves koromban volt egy nem igazán felhőtlen kapcsolatom. Mikor kiderült, hogy terhes vagyok, (szinte azonnal megtudtam, nem is tudom, talán egy belső megérzés…) a volt párom nagyon megörült neki, s leígérte az égről a csillagot, hogy megváltozik, stb. Aztán egy éjszaka bekattant és kitett az utcára. Arra az éjszakára még meg tudtam húzni magam ismerősnél, de utána egy ideig az utcán tengődtem.

Felhívtam a családomat remélve, hogy talán most az egyszer jót is tudnak tenni az életemben, ám ehelyett jöttek a támadások, hogy vetessem el a babát, hiszen én magam is életképtelen vagyok, vagy, ha meg is szülöm, el fogják venni tőlem, mert nem fogom tudni felnevelni, úgyis elvetélek és jobb, ha még most vetetem el, stb.

Akkor még nem látszódott a pocakomon semmi, csak egy pozitív tesztből, s a lelkemből éreztem, hogy pocaklakóm van. Első másodperctől nagyon szerettem őt. Rengetegszer megfordult a fejemben, hogy mi van, ha a családnak lesz igaza? Mi van, ha tényleg elvetélek? Mi van, ha már tényleg nincsen a pocakomban, csak bebeszélem magamnak?

Pár nap hajléktalanság után egy ismerősöm padlásán húzhattam meg magamat egy kis időre, s akkor mentem el először orvoshoz, ahol bebizonyosodott, hogy valóban ott van Ő, a maga 12 hetes valóságában. Mikor megláttam az UH-t, sírva fakadtam. A doktornő eleinte nagyon ellenséges volt velem mondta, hogy most könnyezek, de holnap meg időpontot fogok kérni az abortuszra. Nagyon tanácstalan voltam és azon tűnődtem, hogy ennyire nem tudok reálisan gondolkodni? Tényleg az lenne a megoldás, hogy elvetessem? Nem engedtem ezeknek a hangoknak, mert legbelül azt éreztem, hogy a legcsodálatosabb ajándékot hordom a szívem alatt és bár csak egy kis maszatot láttam az UH-n, de már szinte éreztem a lelkét a lelkemben.

Az idő előrehaladtával a környezetem beletörődött, hogy mekkora hülyeséget csinálok, mármint szerintük, hogy megtartom a babát. A doktornővel amilyen ellenségesen indult a kapcsolatunk, az ellenkezőjére váltott és bár egy fillért nem tudtam neki adni, de mindig a lehető legkedvesebb volt velem. A terhességem az maga a csoda volt. Az, hogy imádtam, nem fedi teljesen a valódi érzésemet. Semmi hányinger, semmi ilyen-olyan fájdalom, vagy légszomj, amiket lehet olvasni. A kezdetektől imádtam olvasni hangosan pocaklakómnak, zenét is hallgattunk, rengeteget beszéltem hozzá.

Ahogyan közeledett a szülés, én egyre jobban féltem. Nem a szüléstől, hanem az anyaságtól, hiszen nincsen anya-mintám, nem tudom, hogyan kell gyermeket nevelni és millió kérdés zsongott a fejemben.

A szülés (császár) maga a borzalom volt, majdnem mindketten meghaltunk, s ez részint a szülészeten dolgozóknak köszönhető, sajnos.  Mikor végre megfoghattam a babócámat, s megszagoltam, megsimogattam, magamhoz ölelhettem, nos ezt az érzést nem tudom leírni és nincsen még egy ilyen hatalmasan csodás dolog az életben, mely ehhez az érzéshez hasonlítható.

Mikor hazamentünk a kórházból, a kisfiamat, Áront betettem a kiságyába én meg leültem sírni. Lepergett előttem minden, mit mondtak, hogy képtelen leszek felnevelni.

Áron csodálatos baba volt. Imádtam, hogy születésétől a pocakomra fektetve olvastam neki, s mindegy mi volt, hogy mit olvasok, mindig annyira nyugodt volt. Nem volt beteges, mindenki úgy hívta, hogy csupa szem, csupa száj, mert mindig mosolygott. Annyira könnyű volt vele minden. Maga az életkörülményünk sosem volt igazán jó és emiatt nagyon bánkódok, hogy nem tudtam neki egy csodás gyerekkort megadni biztonságban. Hamar kiderült, hogy nagyon okos gyermek, elsős korában vizsgálták ki, mert asperger-szindróma gyanús volt, de megállapították, hogy nem erről van szó, hanem agyilag hiperaktív zseni. Áron ma 14 éves, 8. osztályos tanuló és építészmérnök szeretne lenni. Bár a kamaszkora okozott nekem egy pár ősz hajszálat, de úgy érzem, hogy ma is fantasztikus kapcsolatunk van.

Az apuka lemondott róla, a családdal már nem tartom a kapcsolatot. Hálás vagyok, hogy anno nem rájuk hallgattam, hanem az érzelmeimre. A nyomásuk hatására még ma is meg van bennem a félelem, hogy elveszik tőlem a gyermekem.

Még nem tudom megmondani, hogy milyen anya vagyok a számára, hogy mit csináltam jól és mit rosszul az ő kis életében. Az biztos, hogy ma is úgy gondolom, hogy a legcsodásabb ajándékot kaptam azzal, hogy az ő édesanyja lehetek.