Már a 3. fiam születése után tudtam, hogy lesz még gyermekünk. Nem csak azért, mert mindig is szerettem volna egy kislányt, hanem mert nem éreztem, hogy teljes lenne a családunk. Ez az érzés Kiskinccsel született meg bennem.

Tehát terveztük a 4. gyerekünket (is), és mivel utolsó szülésem óta lehetőség lett nálunk is rá, bejelentkeztem kombinált tesztre (genetikai UH és vérteszt). Még mondta is az azt végző orvos, hogy nem is lenne igazán indokolt, mert a fogantatáskor 36 éves voltam csak.

A genetikai UH-on minden rendben volt, aztán rá kb. egy hét múlva megkaptam az e-mailt: Kockázat a Down-kór előfordulására: Magas kockázat: 1:240.

Azt hiszem, ez az a hír, amihez kell pár nap, míg felfogja az ember. Persze az első dolgom az volt, hogy elmondtam a páromnak és a családnak, hogy ne egyedül az én terhem legyen. Mindenki azt mondta, ne aggódjak, nem lesz semmi baj. (Na ez az, ami nem igazán sikerült.) Másodikként megnéztem a neten minden fellelhető eredményt, táblázatot, diagrammot, ami ezzel volt kapcsolatos. A szabad béta-hCG értéke volt nagyon határérték körül a véremben. Hát, igazából nem lettem nyugodtabb attól, amit találtam.

Egy dolgot biztosan tudtunk: megtartjuk a babát. Az azt hiszem, az én döntésem volt, hogy nem megyek magzatvízvizsgálatra sem. Erről nem kérdeztem meg a férjem, de szerintem, ha szerettem volna, ő nem ellenkezik. Viszont nem akartam a vetélést kockáztatni, ha a baba egészséges, illetve azon, hogy megtartjuk a babát, az eredmény nem változtatott volna.

Szerencsére a védőnő, a nőgyógyász is elsőre megértették, hogy nem megyek el pocit szúratni, bár az ilyenkor szokásos tájékoztatást elmondták, de tiszteletben tartották a döntésünket.

Kellett azért kb. 2 hét, mire lecsengett bennem a pánik, és tudtam tisztán gondolkodni. Elővettem újra az eredményt, és először a két hét alatt értelmeztem az abban leírtakat: 240 hasonló eredményt produkáló várandósságból 1 baba Down-kórral születik. Ekkor rájöttem, hogy ez a (szerintük) magas kockázat hatalmas esély arra, hogy egészséges babánk legyen! Innentől már azt hiszem, rendben voltam, bár tudtam, hogy van kockázata, hogy nem egészséges a babánk, úgy gondoltam, hogy csak annyira, mint bármelyik másik terhességnél.

Azért persze elmentünk egy későbbi genetikai UH-ra is, csak hogy végleg megnyugodjak, ahol megint mindent tökéletesen rendben találtak. Akkorra már az aggódásom átcsapott mérgelődésbe, hogy mi a bánatért is fizettem a kombinált tesztért! Mennyivel egyszerűbb lett volna kihagyni ezt az érzelmi hullámvasutat! Bár valószínűleg ennek is oka volt.

Kiskincs párom szülinapján, karácsony előtt egy nappal született, majd’ 5 kilóval, a köldökzsinóron egy valódi csomóval, teljesen egészségesen. És persze, hogy fiú lett ő is. 😊

Azóta már 2,5 éves nagyfiú, akiben akkora szeretet és bizalom lakik, amekkorával én még nem találkoztam. Szeret állatos könyveket nézegetni és állatkertet építeni. Nagyon szereti a zenét, és sokat szokott énekelgetni. Vannak esték, mikor Apa énekelve próbálja altatni. Ilyenkor hallom az ajtón keresztül, hogy Kiskincs is vele dalol. Esély sincs a gyors elalvásra.

Persze nem azt mondom, hogy azóta csupa móka és kacagás az életünk. 4 fiúval nem egyszerű, és 39 évesen végérvényesen rászoktam a kávéra. 😊 De azt is tudom már, hogy minden örökös változás, és próbálok nem belesüllyedni az épp aktuális problémába. Azóta is poénkodnak az ismerősök, hogy akkor egy kislány még? Azt hiszem, hogy az ötödik babushoz már egy nagyon nagy csodára lenne szükség. Én most úgy érzem, teljes lett a család!