Mindannyian levelek vagyunk…

Az unokatestvéremnek lánya született, – mesélte K.V. főorvos-, amikor megszületett a lány, azon gondolkodott, hogy egyáltalán gyermek-e. Egyszerűen torzszülött volt. Az unokatestvérem és a felesége szép termetű emberek, megdöbbentek a jövevény láttán.

Az unokatestvérem minden áron intézetbe akarta adni, mondván, hogy előttük az élet, nem tehetik tönkre azzal, hogy egész életükben ilyen teremtményre nézzenek. (…)
Az unokatestvérem felesége azonban megmakacsolta magát. Nem. Nem. A gyermek az övék, és velük marad. Így a gyermeket pólyában hazavitték.Megszokták. Aki először látta a gyermeket, nem értette, hogyan lehet ilyen teremtményt megszokni.
A lány növekedett, nagyon kedves, angyali gyermek volt, nem angyali testben.
A szülőknek még két gyermekük született, szépek, egészségesek, akik nagyon szerették a nyomorék testvérüket, kocsiban sétáltatták az utcán, és nem törődtek azzal, hogy a többiek kinevették. Az unokatestvér és felesége megöregedtek, gyermekeik szintén, az egészségesek kirepültek a családi fészekből, a nyomorék lány otthon maradt, nem halt meg, ahogy az orvosok megjövendölték.Végül is: a test boríték, a lélek a levél. Hiába nézed a borítékot, a levél a fontos.Az unokatestvérnek 45 éves korában leukémiát állapítottak meg.
Összetört. Egy munka közepén volt, amit be akart fejezni, hiába látta a munka végét, mindennek vége. Teljes vég. Amikor az optimista tör össze, az nagyon szomorú. A feleség próbálta vigasztalni, de mindhiába, ha ő is egész nap sírt. Megfelelő donort kerestek, aki csontvelőt adhatott neki. A feleség felajánlotta, de felvilágosították, hogy ő nem megfelelő, nagyon nehéz megfelelőt találni. A nemzetközi adatbankban kell keresni, hogy a feltételek adottak legyenek. Sikeres lehet a keresés, de gyakran sokat kell várni.Igen, talán sejtitek, hogy ki volt a donor. A lányuk.
Az a teremtmény, aki levél volt, a Teremtő által küldött levél…