Különös érzés ennyi év után felidézni életem legfontosabb eseményét. Először az jut eszembe, hogy a mostani életem hány áldott mozzanata, megnyílt lehetősége, emberi kapcsolataim megváltozott minősége, házasságom boldog beteljesedése, köthető egy kicsi, kiszolgáltatott ember létezéséhez, aki az elsőszülött fiam.
Számomra a hitem nagyon fontos. A szerető, gondoskodó, engem legmélyebben, legteljesebben ismerő Istenben való hitem. Nem a félelem (pedig nagyon féltem), nem a vallásos megfelelési kényszer igazgatta utamat Benedekkel. Igazán Ő volt az első ember az életemben -pedig már három gyermek édesanyja voltam – aki miatt volt bátorságom, bár remegő szívvel, teljes mértékben szívem szerinti döntést hozni. Egyetlen támaszom pedig a bennem élő egyszerű és megszeghetetlen törvény volt: elfogadni, szeretni, hordozni, elengedni pontosan azt az embert, akit kaptam ajándékba.
38 éves voltam, már-már felnőtt lányaim mellett újra éreztem valami hiányt, egy betöltetlen helyet az asztal körül, egy gyermekkori vágyat, mert mindig is négy gyerekről szólt az álmom. A férjem realista volt, ő a bőrén érezte minden percben, mit jelent eltartani egy népes családot, és gyermekként sok testvérrel körülvéve megtapasztalta ennek hátrányait is. Én azonban hajthatatlan voltam, így hát 14 év után újra gyereket vártunk. Háromszor is. Sajnos korai vetélés lett mindhárom alkalommal. Először tapasztaltam meg, hogy nincs hatalmam a gyermekem élete fölött, nagyon össze voltam törve. Aztán negyedik alkalommal volt szívhang, minden tökéletesnek tűnt, de most a szívem mélyén én tudtam, hogy baj van. Tudtam, mert egy Hang szólt hozzám egyik este: – Tényleg szeretnéd? Mert ez most nagyon nehéz lesz. Ekkor mondtam igent először, gondolkodás nélkül. Két hét múlva pozitív lett a tesztem. Éppen ízlelgettem a Balaton partján ülve a napsütésben a történteket, a baljós érzéseket, amikor odaszaladt hozzám egy 10 év körüli down szindrómás kisfiú és átölelt. Nem tudtam megszólalni a döbbenettől, és tudtam, ennyi volt.
12. hét, genetikai ultrahang. Kérem az orvost, ne nézze meg a gyereket, félek hallani, amit mondani fog. Ő nevet, ne vicceljek, már teszi is rám a vizsgálófejet, eztán sűrű, hosszú csönd. Vastag tarkóredő, ödéma az egész test körül. Életképtelen magzat. Én meg nézem a képernyőt, ficánkol, integet, nem értem.
Újabb ultrahang, most már nagyon komoly szaktekintély vizsgálja a fiamat, még három rendellenességet fedez fel, szomorúan adja át a papírt az abortuszra és arra kér, ne szüljem meg a babát. A férjem is, a családom is arra kér, 24 órám van dönteni. Másnap bemegyek a kórházba, nem akarom boldogtalanná tenni a családomat, de ott már pontosan tudom, milyen érzés a vágóhídon várakozni. Aztán pár szót váltok egy orvossal, felteszek néhány józan kérdést: Elaltatják a babámat, mielőtt megölik? –Nem.
Nem tudom, miért gondoltam, hogy emberként bánnak majd vele, de ott és akkor tudtam, hogy hazamegyek. Béke volt bennem, a szabad döntés öröme, hogy nem is kell döntenem. Sosem volt ilyen lehetőségem valójában, és ez erőt ad. Az lesz pontosan, amit Isten akar, nem avatkozom bele semmilyen módon. És ez jó, boldog vagyok, és iszonyatosan félek. Aznap egy szívhez szóló levelet írok a férjemnek, aki csendben és szorongva tudomásul veszi a döntésemet.
Milyen lesz a kicsi, torz, csúnya? Hogyan fogom szeretni akkor, elfogadni? Nem tudom a válaszokat, de bent béke van. Készülődöm a találkozásra Benedekkel. Végig veszem az összes lehetőséget, genetikai rendellenességek sora, szívfejlődési rendellenességek műtéti esélyei, így telnek a hónapok. Benedek fejlődik, nem hal meg méhen belül, ahogy mondták, nem kerülök életveszélyes állapotba, ahogy jósolták, okosan, józanul és fájó, reménykedő szívvel várakozom.
Egy nap rosszul leszek, nem tudják levinni a vérnyomásomat, a magzatvíz kevés, azonnal ki kell venni a babát. Én sírok, mert 28 hetes, a tüdő éretlen, tudom, hogy mindennek vége, így nem lesz esélye idekint. Bent jól volt, éreztem, megadtam mindent testemből, lelkemből, de itt farkastörvények vannak egy sérült gyerek számára.
Kiemelik őt, nem sír, apró, 1 kilós baba, nem tudják, fiú, vagy lány, olyan pici és beazonosíthatatlan rajta minden. Formás kisbaba, inkubátor és lélegeztető gép tartja életben, de hiszem, hogy a közös feladatunk éppen úgy. Mert egyre biztosabb, hogy vár ránk valami nagy dolog.
Fogom a kezét, simogatom, fürdetem, tejet viszek neki hónapokon át. Szorítja az ujjam, mosolyog, szopizik. Növekedik, mint minden normális csecsemő, de ez a növekedés a kis beteg szív miatt egyre közelebb hozza a búcsút. Addigra tudjuk, hogy Patau -szindrómás, élettel össze nem egyeztethető rendellenesség, ő egy csoda tulajdonképpen. Igen, tudom, hogy az. Ahogy nézem őt, legbelül tudom, sosem megyünk haza. Reális, amit elvárok, engedjék, hogy szeressem. Engedjék, hogy öleljem, hogy láthassák, érinthessék a testvérei, a papája, a nagyszülei. Szigorú szabályok kötik az orvosokat, ápolókat, néha sírnak, ahogy néznek minket. Falak omlanak le, barátságok születnek, az idő pedig fogy.
Ha az idő fogy is, már nem baj. Ami adatott, közös történetünk végére értünk. 29 hét odabent és 96 nap idekint. Együtt. Már csak a búcsú van, és kérem Istent, hadd legyek ott a fiammal. Ezt is megkapom, egy másik kórházban töltjük az utolsó három napot. Méltó módon, nem zavarnak, nem akarják erőszakosan nyújtani a szenvedést, teret kap végre az együtt töltött szent idő. János atya is jön, késik sokat, péntek délutáni forgalom, Nem baj, Benedek megvárja az áldást. Aztán elindul, a karomban tartom, lassuló szívveréseit figyelve bíztatom, hogy menjen nyugodtan, elleszek már itt a földön nélküle. A pillanat, amikor megtörténik, biztosít arról, hogy semmi nem ér véget számára, csak a földi lét méltatlansága. Érzem, hogy jelen van, bár a teste már ernyedten pihen. Megfürdetem, ahogy még régen volt szokás. Nem hagyom másra. Nyugodtan megyek haza azon a péntek délutánon.
Nem volt könnyű, nem volt fájdalmatlan. Nem volt mindig szép, és egyáltalán nem volt tökéletes. Ami történt, Isten áldása volt itt a tökéletlen földön, egyszerű emberek között. És mi lett utána?
Többé nem gondoltam, hogy a gyerek az jár, tudtam, hogy ajándék. Nem követeltem életet, mert ajándék, nem féltem a halált, mert láttam, hogyan érhet véget az élet, ha szeretnek. Benedek halála után pontosan egy évvel kisfiam született. 40 éves voltam, nem kértem semmilyen kutakodó vizsgálatot, boldog bizalommal vártam Bálintot, aki egészségesen és hangosan érkezett közénk.
Áldott életünk van, mégsem gondolom, hogy nem érhet fájdalom, nem történhet tragédia velünk is bármikor. Ami azonban történt és megtörténhetett, bearanyozta az egészet, ami utána következett, és még következik. Erről teszek tanúságot.
Ági