Megtudtam: az orvosok úgy ítélték meg, hogy beteg, béna, fogyatékos leszek. Azt javasolták anyámnak, vetessen el. Ha valamiben megmutatkozhat annak harcossága, aki kilenc hónapon át otthont adott nekem a saját testében, akkor leginkább abban, ahogyan a gyerekeiért küzdött. Ez a gondoskodása a megfoganásom pillanatában kezdődhetett, és azt hiszem, máig is tart egy átalakult formában – az imák szintjén és lélekben –, amikor már én is hét gyermeket nevelek. Nem tudok mást mondani: „köszi, anyu!”
Épp letettem a telefont. Az édesanyámmal beszéltem. A szemeim még párásak. Hála van bennem, sok hála. Most tudatosult bennem, amit réges-régen talán már hallottam tőle, és aminek a jelentőségét negyven-egynéhány évesen kezdem csak felfogni.
Lengyel testvéreink hűséges, példamutató, jelenleg is folyó küzdelmeiről beszélgettünk, amikor egyszerre csak megállt, és azt kérdezte:
„Téged is meg akartak ölni, Andriskám, azt ugye tudod?”
A szavai valahol legbelül érintettek meg. Úgy éreztem, mintha ugyanazzal a hangszínnel és a hozzá párosuló érzelemmel tenné fel a kérdést, amivel annak idején jelen volt, miközben a nőgyógyász orvossal konzultált az előtte álló szülésről.
A tét akkor nem volt se több, se kevesebb: az én életemről volt szó. És valahol természetesen az anyám életéről, aki minden küzdelmet és veszélyt kész volt vállalni értem.
„A testvéred rubeolás volt” – folytatta. „Majdnem három hónapos voltam veled, amikor közölték, hogy »Anyuka, magának nem lesz ép a gyereke! Nem elég önnek a már meglévő kettő?« Arról faggattak, hogy ugyan miért ragaszkodom ehhez a harmadikhoz. Mire én azt feleltem, hogy ő is az én gyermekem, akkor is, ha egészségtelenül születik. Kijelentettem, hogy minden körülmények között vállalom, és világra hozom az életet, a gyermekemet. Csak azt kértem, hogy erősítsék meg az immunrendszeremet, amivel csak lehet”. Ragaszkodott az anyám hozzám; ugyanúgy Isten ajándékának tekintett, mint a bátyáimat.
„Alá kellett írnom egy papírt, hogy nem vállalom az abortuszt. Tudtam, hogy az Isten gyermekét hozom a világra, akkor is, ha púpos, akkor is, ha beteg, vagy ha fogyatékos. A méhemben megjelent élet az Istené. Én csak ajándékba kaptam. Vállaltam a felnevelését, akárhogyan is alakul. Ilyen küzdelmes előzmények után születtél meg. Teljesen egészségesen” – emlékezett vissza az édesanyám, aki a döntésével szintén hozzájárult a világ sorsának alakulásához. A hite éppen elegendő erő és szabadság volt számára. Örökre hálás vagyok neki ezért. És, azt hiszem, a feleségem és a hét gyermekem is.
Gável András