23 évesen elég sok elképzelésem volt a világról, csak éppen az nem, hogy gyerekem legyen. Az életem az önmegvalósítás zavaros vizein hullámzott. Aztán több félresikerült kapcsolat mellett átéltem életem egyetlen egyéjszakás kalandját is, és teherbe estem.

Nagyon lassan esett le a tantusz. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy én, aki NEM AKAROK terhes lenni, mégis az lehetek.
Úgy éreztem, valamilyen halálos betegség kerülget, aminél szörnyűbb nem történhet velem, és egyetlen cél van: ezt az „állapotot” minél előbb megszüntetni. Az „apa” az éjszaka óta sehol nem volt, a szüleimet ilyen gyalázatos történetbe nem akartam bevonni, és alapvetően eszem ágában sem volt bármit feladni az addigi életemből. Egyszer sem jutott eszembe, hogy akkor ott bennem egy valóságos kisbaba lapul, az ítéletemre várva, és akinek a léte már jóval azelőtt eldőlt, hogy én elkezdenék róla tudomást venni.

Titokban átestem az abortuszon. Ezzel elkezdődött bennem sok év süket csönd, az önámítás korszaka, ami láthatatlanul sok mindent lerombolt az életemben.

Aztán elsöprő szerelembe estem egy fiúval, aki később a férjem lett. Ő a második, vasárnapi randevúnkon megkérdezte, hogy elmennék-e vele szentmisére.

Attól kezdve én is jártam templomba, de hónapokig csak kívülről néztem a szertartást. Aztán egy alkalommal azt éreztem: én már nem a szerelmem miatt jövök, hanem itt tényleg van Valaki, aki hatalmas és mégis szeret engem. Boldog voltam: hiszek!

Az esküvő után hamarosan várandós lettem. Az ultrahangon egy kerek pocakos, apró, de tökéletesen megformált 12 hetes emberkét láttam, és ráébredtem, mit tettem annak idején, amikor megölettem az első gyermekemet.

Lassú, fokozatos ébredés volt, amelyet mindig tompított a születendő gyerekünk felett érzett öröm. Született még egy fiúnk, de addigra lelki tetszhalottá váltam. Pokol volt az életem: minden nap kiszíneztem magamban, milyen fájdalmakat élt át a kis abortált baba, és hogy milyen mélyen és végérvényesen megbántottam a gyengéden szerető Istent, Aki elküldte nekem a legdrágább ajándékot, és én gőgösen és kegyetlenül visszadobtam azt.

Úgy éreztem, hitványabb vagyok az utolsó római katonánál, aki ütötte-verte Jézust; egy Júdás vagyok, a kárhozat fia.

Már a harmadik fiúnkkal voltam állapotos, amikor az egyre reménytelenebb helyzet gyökeres fordulatot vett.

Egy nap az ágyon feküdtem csukott szemmel, de teljesen éberen. Váratlanul megjelent előttem egy vakító hófehér ruhás, hosszú hajú kislány egy harminc körüli férfival. Olyan szeretet áradt belőlük, amit azelőtt még elképzelni sem tudtam. Jézus – így azonosítottam – közelített és én rettegve mondtam, hogy ne lépjen hozzám, mert nagyon bűnös vagyok. Ő a tekintetével felelt, hogy tudja. Újra közelebb lépett, és én iszonyúan félve elmondtam, hogy nekem abortuszom volt. És ő újra végtelenül megnyugtatóan azt “felelte”: ‘tudom’.

A lányka beszélt ezután. Elmondta, hogy ő az a gyermek, akit annak idején megöltem. Mosolyogva mondta, hogy ő, mióta meghalt, a mennyországban van Jézussal tökéletes boldogságban. Az első pillanattól kezdve megbocsájtott nekem és nagyon szeret, úgy, mint minden gyermek az édesanyját.

Azt mondta, hogy a földi családom részének tartja magát, “sokat van velünk” és rengeteget imádkozik értünk. Egyetlen vágya, hogy egyszer majd én is vele legyek a mennyben, de ha így folytatom, és elmerülök a depresszióban, akkor NEM ODA FOGOK KERÜLNI. Arra kért engem, hogy ne csak szavakban, hanem a szívembe fogadjam be Isten irgalmát: ő tudja, hogy képes vagyok rá. Higgyem el, hogy az Úr már régesrég megbocsájtott, sőt, a bűnömet EL IS FELEJTETTE.

Ezután megöleltük egymást és elbúcsúztunk, de úgy, mint akik most már mindig együtt lesznek, csak kis időre válnak el egymástól.

Kinyitottam a szemem, felálltam, és tudtam, hogy egyszer és mindenkorra meggyógyultam. Megbocsájtottam magamnak. Erősnek, tettre késznek, végtelenül boldognak éreztem magam. Úgy éreztem, hogy tonnás kövek estek le rólam, és nincs semmi, ami visszahúzna a bánatba.

A következő percekben azt is tudtam, hogy életre szóló munkát is kaptam: el kell mondanom ezt mindenkinek, aki esetleg olyan helyzetbe kerülhet, mint én. Azóta ezt teszem.

Négy gyermekre vágytunk, nagyon szerettünk volna mindig is egy kislányt, de hiába vártunk évekig. Eljött a nap, amikor elfogadtuk, hogy nem lesz több gyermekünk. Felneveljük a három fiúnkat, nagyon szeretjük őket, ez így nagyon szép. A következő hónapban megfogant kislányunk, Hanna. A neve jelentése: kegyelem. Kibékültem Istennel és ő elküldte a szövetségünk kézzelfogható jelét. Úgy éreztem, tovább nem fokozható a boldogság: kaptam gyermekeket, és ráadásul egy kislányt is!! Isten elkényeztetett bőkezűségében.

45 éves koromra Hanna is 6 éves nagylány lett, és tudat alatt elkezdtem ünnepelni, hogy nem csak az etetésekről, délutáni altatásokról szól az életem, “végre élhetek felnőtt életet”.

Az évvégét Medjugorjében töltöttük a férjemmel. Misztikus, felemelő napok voltak. Hazatérve megállapítottam, hogy nem jönnek rám a ruháim és mérgesen próbáltam összehúzni magamon a nadrágom cipzárját. Ekkor egy hangot hallottam: “Odabent van a kis Mária”. MILYEN MÁRIA??? Szinte felkiáltottam. Aztán elhessegettem a dolgot, biztosan a medjugorjei Mária keveredett a gondolataim közé, hiszen egy nappal előtte még ott voltam nála. Pár nappal később férjem javaslatára mégis vettem egy terhességi tesztet, ami “ordítóan” pozitív lett. Abban a percben tudtam, hogy egy kislány van odabent, akit Máriának fogunk nevezni. Nem kérdeztük meg a nemét az ultrahangon, a férjem egyszerűen közölte az orvossal: ő egy kislány. Az orvos döbbenten kérdezte: honnan tudja?!

Nagyon nehéz és csodálatosan felemelő várandósság után a Fájdalmas Szűzanya ünnepén megszületett 5. gyermekünk, Mária, aki minden nap bearanyozza az egész család életét.

Anett