Férjemmel 2019 elején ismerkedtünk meg egy keresztény társkereső oldalon. Hamar egymásba szerettünk, és októberben már össze is házasodtunk. Mivel már nem voltunk fiatalok, inkább egészen közel a harminchoz, ezért úgy döntöttünk, egyből belevágunk a babaprojektbe. Sok gyereket szerettünk volna, habár pénzünk nem volt igazán, mert férjem ügyvédjelöltként minimális fizetést kapott csak. Fél év után lehettem várandós. Nagyon örültünk, és hosszú, kilenc órás vajúdás után megszületett a négykilós, egészséges kicsi fiunk. Madarat lehetett volna fogatni velünk.
Aztán szakkönyvekben azt olvastam, hogy ha kicsi a korkülönbség a gyerekek között, akkor nem alakul ki féltékenység a nagyobbik gyermekben. Ezért nem várakoztunk, hanem egyből belevágtunk az újabb babaprojektbe.
Barni 9 hónapos volt, amikor megfogant a kistestvére. Minden szépen alakult, egészen a 12. hétig, amikor a kötelező genetikai ultrahang vizsgálat következett. Itt az orvos csupa rossz hírrel állt elő: a magzat jó eséllyel szív- és vesebeteg, elképzelhető, hogy Down-kóros is.
Az asszisztens szánakozó arccal adta kezembe a papírokat, és én egy sosem várt, sosem elképzelt helyzetben találtam magam.
Egy dologban voltam csak biztos, a magzat az én gyermekem, és szeretem őt akkor is, ha beteg, akkor is, ha egészséges. Szerintem anyaként ezt a legfontosabb tudatosítunk magunkban.
Felhívtam a férjem, beszélgettünk, és arra jutottunk, hogy nem akarunk további vizsgálatokat, Isten kezébe tesszük a családunk sorsát. Egyedül a kicsi baba szívét akartuk kivizsgáltatni, hátha a jelenlevő betegség fontos szempont a szülésnél, hogy császárral vagy természetes úton szülessen majd meg.
Hívtam az orvosomat, aki keresztény volt, és nem győzködött semmiről, teljesen természetesnek vette a hozzáállásunkat. Nagy kincs egy keresztény orvos, mindenkinek ajánlom, hogy ilyet keressen.
Az orvos ajánlotta azt a rendelőt, ahol magán úton végeznek speciális szívultrahangot. Ide mentem el. Még bennem volt a kórházi élmény, hogy a férjemet nem engedték be a vizsgálatra, ezért ide nem is tartott velem.
Felfeküdtem a vizsgálóágyra. Megkérdezte a doktornő, hogy miért jöttem.
Én mindent nyíltan elmondtam, azt is, hogy mindenképp megtartjuk a babát.
Ő miközben vizsgálta a magzatot, kivetítette a falra mindazt, amit lát. Láttam a dobogó szívecskét, ahogy pumpálja a vért a kislányom testében. Nagyon megható volt.
Az orvosnő váratlanul megkérdezte:
– Csak nem kínai a kedves férje?
Én nem is értettem, hogy mire gondol. Hiszen az adataimban a férjezett nevem szerepel, Badacsonyiné. Enyhén szólva nem kínai név.
Ő azonnal meg is magyarázta a kérdést.
– Csak viccelek. – mondta. – A kislány szívén található egy olyan csomó, ami jellegzetes ázsiai jegy. Minden ötödik kínainak van ilyen. Európában azonban elég ritka. Ezt nézhették félre a kórházban. De ne aggódjon, Anyuka, ez nem betegség, nem jár semmilyen kockázattal – tette hozzá megnyugtató hangon.
Nagyon megörültem. Ezt követően újra rákérdezett a doktornő, mit is mondtak a kórházban pontosan. Én pedig elsoroltam az információkat. Erre ő külön megvizsgálta a kislányunk veséjét is, és megerősített, hogy ott semmilyen elváltozás nem látható.
Rákérdezett, hogy miért nincs itt a férjem.
Én elmondtam, hogy a kórházban nem engedték be, így most inkább nem jött velem.
Erre a doktornő nyomtatott egy A4-es oldalnyi, kinagyított képet a magzat arcprofiljáról. Ennél tökéletesebb baba nincs a földön! – erre gondoltam, ahogy szorongattam a lapot, amit a férjemnek küldött.
Hazavittem, és együtt örültünk, hogy minden rendben van.
Meg szeretnék erősíteni mindenkit abban, hogy higgyen és reméljen! Nem hagyhatjuk, hogy az orvosok össze-vissza, rémisztő latin szavakkal bizonytalanítsanak el minket. A gyermekünk mindenképp szeretetreméltó, és hozzánk tartozik, akár egészséges, akár beteg. Élményeimet pedig megörökítettem a Magzatnaplóm c. könyvemben.