30 éves vagyok. Februárban volt egy abortuszom. Volt már fiatal koromban kettő, amik nem hogy nem viseltek meg, nem is érdekeltek. Legutóbbinál hirtelen, váratlanul tudtam meg hogy várandós voltam, egy alap nőgyógyászati szűrésen. 2 napot kaptam gondolkodni, az idő sürgetett. Muszáj volt, legalábbis azt gondoltam.

11 hét 3 naposan feküdtem be, de az orvosok sem tudták hogy pontosan mennyi lehet amíg aznap műtét előtt meg nem nézték. Egy doktornő hívott be a kórház rendelőjébe, ahova már a műtős ruhában kellett megjelenni. Annyira nem tudta megállapítani, hogy mekkora mérete van a picimnek, hogy felpattant és kirohant kollégákért a folyosóra ahol épp nagyvizit volt… Bevágódott rögtön vagy négy férfi és mind azon tanakodtak hogy bele férek-e a 12 hétbe. Nagyon rosszul éreztem magam. Sírás fojtogatott, és szégyenérzet mert az a doki is bejött (kb 36-39 éves) akinél előtte született az akkor 7 hónapos fiam. Látszott rajta hogy emlékszik rám. Az egészben a legrosszabb szituáció az volt, hogy amikor a doktornő kirohant, úgy hagyta a monitort megállítva. Láttam a picimet. Pici fejét, formás kis testét. Onnantól azt kívántam, bárcsak ne férne bele a legális 12 hétbe. Nem volt „szerencsém”… A főorvos döntött. 11 hét 3 nap. Lehet nem is annyi volt csak rámondta? Már mindent gondoltam február óta.
Pár óra múlva a műtőbe érkezve, idegesen ültem fel a székre, ahol kérdezgetett az aneszteziológus. Vicceskedett. Szimpatikus szakállas, megnyugtató hangú férfi. Nem talált vénát a kezemen, de csak azt hallottam szinte, hogy az orvosok arról beszélgetnek, hogy hova mennek a hétvégén a családjukkal. Fesztivál, bográcsozás stb. Mit ad Isten épp annak a dokinak hangját véltem felfedezni akinél szültem is… Meg is néztem. Ő volt. Elaludtam úgy, hogy szólni sem bírtam, hogy haza akarok menni. Túl késő volt már. Bátortalan voltam. Nem mertem közbe szólni.

Ébredéskor nagy levegővételre és olyan sírásra riadtam, mint amilyet egy gyerek produkál mikor már jó ideje sír… Nem is tudtam hogy ilyet is tudok. Nagyon el voltam keseredve. A szobába toltak és semmit nem aludtam. Kis idővel kérdezgetni kezdtek a szobatársak… Nem sírtam mert hülyén éreztem magam, csak annyit mondtam hogy el kellett vetetnem. Egy nő azt mesélte a többinek, hogy sokadszorra vesztette el a babáját és inkább elfordultam szégyenemben… Elbóbiskoltam majd egy doktornő ébresztett, hogy hozta a zárójelentésemet. Kedves volt velem.
Hazamehettem, a gyerekeimre anyukám vigyázott nálunk aznap de hazaküldtem. A párom Bécsben dolgozott és haragudott rám amiért elvetettem.
Mára már támogat mindenben és segítene feldolgozni, de szerinte is „baj” van velem amiért ilyen sokáig dolgozom fel… akkor nagyon egyedül éreztem magam mert senki nem tudott róla rajta kívül. Anyukámnak azt mondtam, hogy egy egészségügyi műtétem volt… Akkoriban nem sokat sírtam, de azóta rengeteget, a barátnőm is megszülte a becsúszott babáját, pedig előbb el akarták vetetni a túl friss (2 hónapos) kapcsolatuk miatt. Két hónappal később lett terhes mint én. Borzasztó látni a kisfiát pedig gyönyörű.
A karácsonyi ünnepek közeledtével annyit gondolkodok, mint még soha talán. Nagyon megbántam és nem tudok tőle elbúcsúzni sehogy. Nincs egy megfogható dolog vagy hely sem, amivel vagy ahol ezt szívből megtehetném. Az előző két abortuszommal összesen öt gyermekem lehetne de csak kétszer voltam képes vállalni. Gyenge anya vagyok aki nem tud szembe nézni a dolgokkal, az élet feladataival. Már rég feladtam volna hogy láthassam újra a babáimat, főleg a legkisebbet, ha nem lenne az a kettő akiért felelek. Mikor fogok tudni ismét az az anya lenni, aki boldog és jó kedélyű a gyerekeivel minden percben? Február óta arról ábrándozom hogy mi lett volna ha….

Lengyel Andrea