A 16. héten derült ki, egy nőgyógyászati magánrendelésen, hogy a kicsi babánknak ajak- és szájpadhasadéka van. A nőgyógyász azt javasolta, hogy másnap menjek be hozzá a kórházba, ahol még jobb minőségű az ultrahang készülék, és ott egy kollégájával együtt megnéznék még egyszer, hogy valóban így van-e. Másnap a kórházban mindketten megerősítették, hogy a babának két oldali ajak hasadéka van, és az általuk mért hasadék mértéke alapján nagy valószínűséggel arra következtettek, hogy ehhez szájpad hasadék is társul. Számomra az volt a megdöbbentő, hogy ők rögtön az abortuszt javasolták. Ez az egész terhességemre rányomta a bélyegét. Engem és a férjemet is jobban sokkolt az abortusz ténye, mint maga a rendellenesség. Kérdeztük tőlük, hogy mégis mit is jelent ez az ajak- és szájpadhasadék. Elmagyarázták, hogy ezt hétköznapi nyelven nyúlszájnak és farkastoroknak hívják, és ennek következtében a baba nem fog tudni táplálkozni, lehet, hogy beszélni sem, és az egyoldali hasadékot még csak-csak rendbe lehet hozni, de a kétoldali az nagyon súlyos elváltozás. Rossz volt, hogy nem tudtak igazán tájékoztatást adni, hogy valójában mi is ez a rendellenesség. Kezünkbe nyomtak egy szerintem kb. 30 évvel ezelőtt íródott prospektust, amiben a benne szereplő orvosok vagy már nem praktizálnak, vagy már nem is élnek. Telis-tele volt horror képekkel, egyetlen pozitív gondolatot nem találtunk benne.  Elmesélték, hogy 1,5 hónappal korábban volt egy pár, akiknél hasonló rendellenességet találtak, és ők nem is gondolkodtak azon, hogy megtartsák a babát.

Bennünk első perctől kezdve olyan érzés volt a férjemmel, hogy mi nem akarjuk megölni a babánkat, de mivel az orvosok ennyire az abortuszt javasolták megfordult a fejünkben, hogy esetleg mi vagyunk a hülyék. A nyári szabadságolások miatt azt kérték tőlünk, hogy lehetőleg mihamarabb, vagyis másnapig döntsünk az abortuszról. Ők annyira biztosra mentek, hogy egyúttal megírták az abortusz beutalót, és el is küldtek vérvételre, hogy ez már meglegyen. A laborban kérdezte a hölgy, hogy van valami probléma. Mikor válaszoltam neki, hogy igen, úgy néz ki, ő rám mosolygott és azzal bíztatott, hogy milyen jó, hogy legalább idejében észrevették. Úgy éreztem, hogy napjainkban már protokoll lett, ha bármi nem tökéletes a kisbabánál, akkor a megoldás az abortusz. Ez teljesen sokkolt.

Itthon beszélgettünk a dologról, és egy barátnőm az interneten rátalált Nagy Krisztián doktor úrra, aki Budapesten az egyik legnevesebb szakember. Sikerült elérnünk telefonon az asszisztensét, aki nagyon kedves és segítőkész volt. A Doktor úr épp kint volt Belgiumban, de mivel elmeséltem nekik, hogy másnapra döntenünk kell, este tudtunk vele beszélni skypon. Elmondta, hogy műtétek várnak ránk és nem lesz egyszerű, de első gyermekkel egyébként sem egyszerű. Nem értette, hogy miért gondolta a nőgyógyászom, hogy nehezebb a kétoldali hasadékot műteni, mikor pont hogy könnyebb, mivel sokkal egyszerűbb megtartani a szimmetriát. Miután beszéltünk Nagy Krisztián doktor úrral, egyértelmű lett, hogy igazunk van, az abortusz nem lehet opció ilyen esetben.

Találtunk az ismerettségi körben egy anyukát, akinek ajak-, szájpadhasadékos a kisfia, hozzájuk is elmentünk beszélgetni. Láttuk rajtuk, hogy nekik ez mennyire nem probléma, és már el is felejtették az ezzel járó korábbi procedúrát.

A férjem utólag mesélte, hogy természetesen a 16. terhességi hét előtt is örült, hogy gyermeket várunk, de férfiként nem annyira tudatosult még benne. Miután kiderült a rendellenesség és neki is meg kellett harcolnia a saját gyermekéért, onnantól kezdve azonban már ő is nagyon ragaszkodott a kicsi fiához. Ő is bejelentkezett az ajak-, szájpadhasadékos FB csoportba, és utána olvasott a rendellenességnek. Egész egyszerűen jobban várta a picit, mintha minden rendben lett volna.

A kórházban dolgozó főorvos ismerősünknek el is meséltük egyből, hogy miként döntöttünk. Ő azt javasolta, hogy gondoljuk át még egyszer, mert egy beteg gyermek nagyon ráteheti a házasságra a bélyegét. Mi erre csak azt válaszoltuk, hogy szerintünk egy abortusz is.

Másnap visszamentünk a nőgyógyászokhoz és mondtuk nekik, hogy mi megtartjuk a babát. Teljesen ledöbbentek. Azt mondták, hogy ők nem is tudják, hogy akkor mi jön ezután, mi a következő lépés. Ezek után én döbbentem le, mert ez egy Megyei kórház, és az ajak-, szájpadhasadék egy viszonylag gyakori rendellenesség. Elszomorított, hogy vajon hány magzat életét veszik el egy olyan rendellenesség miatt, ami jobban megismerve azt kell mondjam, hogy szinte ki sem zökkenti nagyon az embert.

Kiderült, hogy a Megyei kórház nincs felkészülve egy ajak-, szájpadhasadékos gyermek érkezésére, így fel kellett mennünk a SOTE 1. számú Női klinikájára. Nagyon fárasztó és megterhelő volt lelkileg, hogy minden egyes vizsgálat előtt mindenkinek újra és újra el kellet magyaráznom, hogy miért nincs fogadott orvosom, és miért nem tudok a lakhelyem szerinti Megyei kórházban szülni. A genetikai tanácsadáson, pedig kifejezetten lekezelően és bántó módon viselkedett az úr. Ezeket a dolgokat sokkal nehezebb volt feldolgozni, mint azt, hogy nekünk ajak-, szájpadhasadékos a gyermekünk.

Mikor sikerült túltennünk magunkat mindezen, csak utána tudtunk elkezdeni felkészülni és örülni a kicsi fiúnk érkezésének. Nem szerettem volna a szükségesnél egy dekával sem több vizsgálatot, de miután kiderült ez a rendellenesség dupla annyit vizsgálgattak. Az ultrahangon mindig extra hosszan vizsgálgatták, hiába kértem, hogy én nem vagyok kíváncsi a hasadék pontos méretére. Az amniocentézist elutasítottuk, mert nem akartuk még véletlenül sem veszélyeztetni a kicsi babánk életét. Kromoszóma vizsgálatot sem szerettem volna, de egyszerűen nem találtam olyan orvost, aki ezt elfogadta volna.

Budapesten nagyon szakszerűen és felkészülten álltak hozzánk. A 35. heti CTG-n aritmiát állapítottak meg a babánál, és befektettek a kórházba. A 38. héten megindították a szülést, és az aritmia miatt egyből a PIC osztályra került fel a kis Dávidunk. Ott egy felkészült neonatológus, aki szoptatási tanácsadó is volt, segített, hogy rögtön el tudjam kezdeni szoptatni. Nagyon ügyes volt a kisfiú, hamar összeszoktunk, és azóta is ügyesen szopizik.

A PIC osztályról nem mehettünk rögtön haza, és így visszatértünk a Megyei Kórházba. Ott azt sem tudták, hogy hogyan lehet egy ilyen kisbabát etetni. Rohangáltak fecskendőért, szondáért, én meg vittem magammal a boci cumit, amit Budapesten kaptam és kijelentettem, hogy márpedig folytatom a szoptatását. Nagyon fárasztó volt, mert nem volt meg semmilyen ilyen esetben szükséges körülmény. Volt a kórházban egy szoptatási tanácsadó. Ő odajött hozzám, mert érdekelte, és szerette volna megtanulni, hogy miként lehet egy hasadékos babát szoptatni. A nővérek is ott sündörögtek körülöttünk és lenyűgözte őket, hogy egy kétoldali ajak-, szájpadhasadékos baba így tud szopizni, és ilyen életerős. A főorvos ismerősünk, aki korábban azt tanácsolta, hogy jól gondoljuk meg az abortuszt, le is jött meglátogatni minket, és mosolyogva kérdezte, hogy látjuk-e milyen jó döntést hoztunk, mivel a fiúnk ilyen szép, értelmes és életerős.

Voltunk a Nagy Krisztián doktor úrnál kontrollon, a Fogászati klinikán megkaptuk a foglécet és az orrtámaszt. Túl vagyunk az első műtéten is miután a legfurcsább az volt, hogy a kisbabánk „elvesztette” azt a hatalmas mosolyát. Műtét után 4 órával már tudott enni, sőt éjszakai is felkelt, mivel éhes volt, és hajnalba is sokkal korábban követelte a reggelijét. Másnap a Doktor úr jött be vizitre és kérdezte, hogy „Esetleg sikerült-e valamit enni?”. Mi büszkén mondtuk, hogy: „Mi az, hogy”, és Dávid még egy kis mosollyal is nyugtázta a hogylétét. Doktor úr megállapította, hogy akkor nagy baj nincsen, és haza is engedett minket.

Azt kell, hogy mondjam, Dávid fiúnk minden egyes akadályt olyan jól vesz. Aggódtam a budapesti utak miatt, de teljesen fölöslegesen, mert a kicsi fiúnk gond nélkül végig alussza. Útközben még etetnem sem kell. 10 éves korára el is fogja felejteni, hogy honnan is indult.

Dávid nagyon jó kis baba. Napirendünk van az első hetektől kezdve, és 2 hónapos kora óta átalussza az éjszakát.