Két és fél éve voltunk házasok a férjemmel, amikor úgy döntöttünk, kisbabát szeretnénk. Nagy örömünkre hamar a kezünkben tarthattuk a pozitív tesztet, de az örömünket elég hamar beárnyékolták a várandósság alatt kapott vizsgálati eredmények. A tizenkettedik heti ultrahangon nagyon vastag tarkóredőt látott az orvos, így tovább küldött bennünket még néhány vizsgálatra és genetikai tanácsadásra. Azt mondták, hogy kb. 70-75% rá az esély, hogy egészséges a kisbabánk, 10%, hogy valamilyen genetikai rendellenessége van, (itt gyakoriságából eredően elsősorban a Down-szindrómát emelték ki), és 10% az esély arra, hogy szívfejlődési rendellenességgel fog születni. (A maradék 5%-ban meg egyéb rendellenességgel születtek kisbabák a mi magzatunkkal megegyező értékekkel.)

Hideg zuhanyként ért bennünket ez az egész, hiszen mindketten relatíve fiatal szülőknek számítunk, (a férjem 29, én pedig 25 éves voltam akkor), valamiért nem is gondoltuk, hogy ilyesmi velünk is előfordulhat.

Őszintén szólva tele voltunk félelemmel abban az időszakban, de ragaszkodtunk a kisbabánkhoz. Még a gyermekvállalás előtt beszélgettünk ilyen kérdésekről, és egyetértés volt bennünk azzal kapcsolatban, hogy egy kis élet felett dönteni nem a mi feladatunk, nem a mi hatáskörünk, így mi nem fogunk ennek a lehetőségéről gondolkodni. Amikor viszont ebbe az éles helyzetbe kerültünk, megtapasztaltuk, mennyire más az, amikor az ember nem csak elvek szintjén vall valamit, hanem teljes valójával beleáll egy döntésbe. Nem az abortusz lehetőségén gondolkodtunk el, akkor is biztosak voltunk benne, hogy megtartjuk a kisbabánkat, de az igent a kisfiunkra akkor is ki kellett mondanunk. Ott, a nem feltétlen megnyugtató vizsgálati eredményekkel a kezünkben. Lehet, hogy nem egészségesen fog születni, lehet, hogy egy tartósan beteg fiú édesanyjaként egészen más életre kell berendezkednem, mint azt terveztem, de akarom, akarjuk őt. Én azt gondolom, hogy ebben a helyzetben ez fontos momentuma a gyermekünkkel való kapcsolatunknak, akkor is, ha még csak a szívem alatt hordtam őt, és még nem született meg.

További vizsgálatok során szinte biztosra megállapították, hogy nem hordoz genetikai betegséget a pici, a magzati szívultrahangon viszont kamrai sövényhiányt, a köznyelvben ún. lyukas szívet diagnosztizáltak nála. Ez egyébként a leggyakoribb szívfejlődési rendellenességek közé tartozik, a kardiológus azt mondta, hogy akár spontán is záródhatnak a lyukak, de legrosszabb esetben is műtéttel jól orvosolható. A várandósság alatti kontrollokon a lyukak mérete sajnos nem hogy csökkent, hanem éppen nőtt, s mindezek mellett nehezebb pillanataimban újra és újra elkapott a félelem, hogy mi van, ha mégis hordoz genetikai rendellenességet is a kisfiunk, (hiszen a genetikai betegségeket a születésig nem tudják 100%-ig kimutatni). Őszintén szólva mi a genetikai rendellenességektől jobban tartottunk, mert azoknál ugye nem lebegett előttünk a műtéttel való gyógyulás lehetősége.

Az utolsó magzati szívultrahangon azt mondta a doktornő, hogy a kisfiunk megszületése után néhány héttel vigyük el őt hozzá, hogy megnézze a lyukak állapotát. Így is tettünk, a kisfiunk, Balázs 2018 októberében komplikációk nélkül megérkezett közénk, mi pedig vittük őt a szívkontrollra várva a jó híreket, hogy esetleg összeforrtak már a lyukak. Bár a lyukak mérete valamelyest csökkent, sajnos aortaszűkületet állapított meg az orvos. Egy hét múlva visszarendeltek bennünket egy újabb kontrollra, amikor viszont már haza sem engedtek a kórházból. Balázs aortája olyan mértékben szűkült tovább, hogy félő volt, hogy teljesen elzáródik, és leáll a szíve, muszáj volt napokon belül megműteni.

Lelkileg igen megterhelőek voltak a műtét körüli napok. Éppen hogy csak szülők lettünk, igyekeztünk minden tőlünk telhetőt megtenni, hogy rendben és szeretetben gondját viseljük a kis újszülöttünknek, és megéltük azt, mennyire a hatáskörünkön kívül esik az ő jólléte, az ő élete. Isten kezébe helyeztük az ő életét tudva azt, hogy Nála van Balázs a legjobb helyen. Mi nekünk meg kell tennünk a saját részünket, ott lenni neki, látogatni, szeretni őt, gondoskodni róla, ahogyan egy szülő tud, de végső soron nem rajtunk múlik, hogy ő életben marad-e.

Istennek és az orvosok odaadó munkájának hála Balázs műtéte rendben zajlott, és a körülményekhez képest nagyon gyorsan felépült.

Látjuk Isten gondviselését az egész folyamatban. Hiszen ha magzati korban nem látják a lyukas szívet, nem vittük volna Balázst a születése után szívkontrollra. Az aortaszűkületnek ugyanis nem volt semmi külső jele, így viszont még éppen időben fény derült az életmentő műtét szükségességére.

Balázs mára egy öt hónapos, csupa szív, erős és bátor kisfiú, aki az oldalán lévő vágáson kívül semmi jelét nem hordozza annak, hogy életének ennyire korai szakaszán egy ilyen komoly műtéten esett át. Nagyon hálásak vagyunk őérte, és el sem tudjuk képzelni, hogy ne vele legyen teljes a családunk.

Ha hozzánk hasonlóan a várandósságod alatt te is aggodalomra okot adó információkat kapsz az orvostól, hidd el, hogy tudom, min mész keresztül, és a félelmed igenis érthető. De nem mindegy, hogy mit kezdünk ezekkel az érzésekkel, és én azt gondolom, nem mindegy, hogyan gondolunk a kisbabánkra még a megszületése előtt is. Mi a férjemmel meg voltunk róla győződve, hogy az, hogy a szívem alatt formálódó kisbaba milyen vagy ki lesz, az nem véletlenek következménye. Nem láttuk előre, hogy milyen utat kell majd bejárnunk vele, érte, de minden ősz hajszálat megért. Nem szabad félnünk, hanem meg kell tanulnunk odabízni mind a félelmünket, mind pedig a félelmünk „tárgyát” annak, akinek valóban hatalma van az élet felett.
Köszönöm, hogy elolvastad a mi csodánk történetét.

 

Bugovicsné Géczy Ráhel
2019.03.27.